Az Ékkő titka

4.

Pár napja, hogy Sesshoumaru-samával utazok, és igen nekem is így kell hívnom, ahogyan a kis youkai mondta mármint Jaken, mert ez a neve. Azt is meg tudtam, hogy Sesshoumaru-samának van egy fél testvére, aki egy fél youkai, Inuyasha. Nem igazán jönnek ki jól egy mással, de ezért nem aggódóm, mert egy fához van kötve már vagy úgy 50 éve. Éppen egy nagyon erős kardot keresünk, ami a Tenssaiga.

Sesshoumaru-sama elöl sétált, én A-unon ültem, Jaken meg őt vezette. Leugrottam A-unról és odasiettem Sesshoumaru-sama mögé.

– Most merre megyünk? – kérdeztem, ő csak rám pillantott. Én egy nagy mosollyal jeleztem neki, hogy várom a válaszát. Vissza nézett előre, és ekkor megszólalt Jaken.

– Miért kérdezel ilyen bugyuta kérdéseket? Tudod te jól, hogy Sesshoumaru-sama a Tenssaigáért megy! Bolond! – az utolsó szavára nem figyeltem.

– Tudom, de engem az érdekel, hogy helyileg hova megyünk. Mint például egy barlang, vagy egy tóhoz. – Néztem vissza Jakenre, aki még mindig nem kedvel engem. A kérdésemre nem kaptam választ.

Az út további részébe Jakennek be sem állt a szája. Bár ezt senkit sem zavart, de néha ha valami rosszat mondott akkor kapott egy ütést Sesshoumaru-samától, vagy A-untól. Úgy látszik ez megszokott. Már kezdett esteledni mikor valami elkezdett motoszkálni a mellettünk lévő kő mögül. Én gyorsan Sesshoumaru-sama másik oldalához léptem, bár ő nem igen érdekelte, hogy mi lehet az, inkább ez engem meg Jakent érdekelte. Mind ketten abba az irányba néztünk, mikor is elő jött egy kis nyúl onnan. Elmosolyodtam. Egy nyuszitól ijedtem meg.

– Nagyuram te tudtad, hogy egy nyúl van ott? – kérdezte Jaken.

– Igen –válaszolt. Felnéztem rá. Nem lehet kiolvasni semmit az arcából. Szöges ellentéte Jakenek, aki nagyon is érzelgős. Bár mikor bele gondolok, hogy ő mentett meg, akkor úgy érzem, hogy neki is vannak érzelmei.

Még mentünk tovább. Már teljesen besötétedett. Minden nap ennyit sétáltunk. Mivel ezelőtt én is sokat sétáltam ezért tudom tartani a lépést, de mégis sokkal többet megyünk, mint én régen, így könnyeben kifáradok. A lábam alatt haladó utat néztem, mikor is Sesshoumaru-sama megált.

– Itt maradunk – jelentette ki. Végre! Magamtól nem igen merem megkérdezni, hogy álljunk meg, ezért megvárom, míg szól.

Lesétáltunk a kitaposott ösvényről. Mindig olyan helyeken szoktunk letelepedni ahol nincsen sok fa. Sesshoumaru-sama leült egy fa mellé, míg én a környéken gyűjtöttem egy kis tűzi fát. Rendkívül nehéz volt száraz fát gyűjteni. Mikor meggyújtottam leültem melléje, és néztem, ahogyan a tűz ég. Jelentősen el fáradtam, így gyorsan el is aludtam.

/

Megint ezen a helyen vagyok. Még mielőtt a szél feltámadhatott volna megfordultam, de semmi. Nincsen itt senki és semmi. Körbe fordultam hátha, de semmi. Még a szél se fújt.

– Ay.... – megint ez a hang, de vajon miért mindig mögöttem szólal meg?

– Ki van ott? - Meg akartam fordulni, de nem sikerült.

/

Felriadtam, de ekkor leestem valamiről.

– Au... – Felegyenesedtem, és megfogtam a hátamon azt a pontot ahol a legjobban fáj. Körülnéztem, és csak ekkor tűnt fel, hogy egy falusi házba vagyok. Lehet, hogy az egész találkozásomat csak álmodtam? Lehet, hogy egy örült házában vagyok, aki meg akar ölni? Nem, nem, nem. Az nem lehet. Oda sietem az ajtóhoz, de nem nyílt ki. Körbe néztem hát, ha akad egy rés a fa falon, amin át tudok bújni. Szerencsémre volt is. Oda mentem és át bújtam alatta. Este volt, de én megpróbáltam megkeresni az utat, csak az volt a baj, hogy nem emlékszem ilyen útra.