Az Ékkő titka

15.

Elindultunk Totosai felé. Ayume A-unon utazott, mint mindig. Mikor másodszor találkoztunk. Egyből felismertem. Ugyan úgy, máshogyan viselkedett, mint a többi ember.

„ Jakennel éppen a Tensaigát kerestük, mikor is éreztem egy nagyon ismerős illatot. Mint ha már éreztem volna ezt valahol. Elindultam a botnak ellentétes irányba. Jaken utánam siettet, A-unt meg húzta maga után.

- Sesshoumaru-sama! Hova megyünk? Csak nem a közeli faluba? Szóval csak öldökölni akarsz egy kicsit – mondta Jaken. A fák mellől zörgést lehetett hallani. Valaki van itt, és annak a valakinek van az az illata. Kicsit erősebben kezdtem el érezni a vérét. Megálltam.

- Sesshoumaru-sama, miért álltunk meg? – nézett értetlenkedve Jaken. Fa irányába néztem, ahonnan jőt az illat. A fáktól kicsit messze megláttam egy lányt, aki éppen ágakat cipelt. Felém nézett, és elkezdett üvöltözni. Idegesítő.

Elindultam hát, ha nem ment el Ő. Hirtelen elém ugrott, és a két kezét a levegőbe emelve elállta az utam.

– Kérlek, ne bántsd! – mondta. A hangja vékony, és lágy volt. Bár az arcát nem láttam, mivel ő lehajtotta a fejét. Hosszú fekete haja eltakarta az arcát. Már tudom ki! Az a kislány, kivel nagyon régen találkoztam. Megnőtt. Alakja is lett. Most nincsen letakarva a szeme. Akkor vajon miért volt?

-Nem szégyelled magad, hogy Sesshoumaru-sama elé mersz állni! – kiabált rá Jaken. - Tűnj innen te semmire kel...

- NEM MEGYEK SEHOVA! –kiáltotta vissza neki. Nem gondolkodik semmin. Képes elém állni? Mint akkor.

– Ha bántani akarod azt a lányt, akkor ne tedd! Helyette itt vagyok én- szegezte nekem a szavait. Van benne bátorság. Felajánlotta magát helyette. Bár elégé bizonytalannak tűnik. Remegni kezdett. Miért akarnám megölni? Csak teher lenne. A lány mögötte elrohant. Vissza néztem rá, és ő sírt.

Pár másodpercig nem csináltunk semmit. Most arra vár, hogy megöljem? Simán elfuthatott volna. Ostoba.

– Jaken elmegyünk!- mondtam. Elindultam előre, A-unék meg követtek.

– Köszönöm. – Mit? Azt hogy nem öltelek meg? Ha meg akartalak volna ölni már megtettem volna."

Igen még mindig ostoba.

Ayume szemszöge:

Minél többet sétáltunk annál melegebb lett. Hogy ha nem lenne ilyen meleg, akkor azt lehetne mondani rám, hogy megfáztam. Amikor már sütni lehetett volna a forróságba, egy láva földhöz érkeztünk. Még soha életembe nem láttam ilyet. Csodálkozva néztem a tűzforró láva utat.

Sesshoumaru-sama rám nézett, és én is ő rá. Vissza nézett az útra, majd Jakenra.

– Jaken! –

- Igen, magasságos Nagyúr? –

- Meny, és utasítsad Totosait, hogy készítsen nekem egy új kardot! –

- Igenis! – hajolt meg Jaken, és elszaladt.

– Itt lakik Totosai? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Igen. – rám se nézett, csak egyenesen előre. Nem vagyok olyan okos, és nem értek a kard készítésbe, de azt tudom, hogy meleg is kell hozzá. Szóval biztosan ezért él itt.

.

.

.

Már nincsen forróság. Végre! Mélyen az erdőben baktatunk. Szokásosan.

- Jaken, Ayume! – állt meg Sesshoumaru-sama.

– Igen? –néztünk rá egyszerre.

– Ti menjetek erre! Nekem van egy kis elintézni valóm – mondta, és elindult balra, le az útról.