Az Ékkő titka

36.

- Te... Te egész végig tudtad ki vagyok? – Mindennél jobban imádkoztam, hogy nemet mondjon. Naraku össze-vissza hazudozik azért, hogy becsaphasson, és így kihasználjon.

-...- nem válaszolt. Kezdtem kétségbe esni. Ha igen, akkor Naraku igazat mondott.

- Tudtad...? – néztem a szemébe. Ha igen, akkor titkolja előlem... De miért? – Kérlek... – Nem mondott még mindig semmit, csak nézett. Az nem lehet... - Ha tudtad... Miért titkolod előlem?! Miért nem mondod el az igazat rólam...? – kiakadtam. Naraku igazat mondott... De az nem lehet...

Hátrébb léptem. Sesshomaru még mindig nem válaszolt, egy arcizma sem mozdult. Egész végig titkolta az igazat, és még most sem árulja el nekem, és ha igaz, amit Naraku mond „csak azért van velem, hogy ne derüljön ki az igazság"?

- Válaszolj! - kiáltottam rá. Már nem érdekelt semmi, csak az igazságot akarom tudni!

- Sesshomaru-sama! – nevetett fel Rin a kis házból kijőve. A szívem hevesen vert, és a fejem is elkezdett lüktetni. A szememet Sesshomaruról a földre szegeztem. A gondolataim csak úgy cikáztak. Miért titkolta el? És egyáltalán mit? Miért van utánam Naraku? Mi van bennem, ami neki kell? Ha vele mentem volna, akkor most tisztázódna minden a fejemben? Nem! Valami nincs rendben!

Sesshomaru még mindig engem nézett, míg Rin felénk jött: - Sesshomaru-sama már is visszatértetek? – mosolygott.

Le kell nyugodnom! Vettem pár mély levegőt, de ez nem enyhítette a fejfájásom, viszont már világosabban láttam. Az ég már nem volt borús, és a Nap is már felkelt.

- Sesshomaru-sama! – kiáltozott a messzeségben Jaken az erdőből futva. Nem akartam így tovább beszélni Sesshomaruval, ezért rá se nézve Rin mellé mentem.

- Jól aludtál? – kérdeztem, kézen fogtam, és a ház felé kezdtem sétálni, vissza A-unhoz.

- Igen! – válaszolt.

- Nagyuram! Nagyuram! – Jaken futott Sesshomaru mellé, de amit utána mondott már nem hallottam.

Rinnel kerestünk valamit enni. Közben végig a korábban történteken járt a fejem. Valahogyan el kell érnem, hogy kettesben legyünk Sesshomaruval. Meg kell tudnom az igazat mindenről. Sesshomaru egész végig tudhatta miért ilyen a szemem, vagy miért álmodok Anyámról, sőt talán az elveszett emlékeimet is tudja.

- Nézd! Találtam még bogyókat – mutatta nekem Rin a kezét benne a bogyókkal.

- Szuper! – mosolyogtam rá. – Szerintem ennyi már elég is lesz, visszamehetünk a többiekhez. –

Visszasétáltunk, megedtük a bogyókat, majd Rinnel fogócskáztunk, és még A-un is beszállt. Sesshomaru nem mondott semmit, csak a távolból figyelt, ahogyan szokott. Jaken felháborodottan szidott minket Rinnel, amin csak nevetni lehetett, majd a nagy nevetést megtörte...

- Tovább megyünk! Gyertek! – mondta Sesshomaru, majd felállt es elindult az erdő felé. Gyorsan felültettem Rint A-un hátára, én meg mellettük sétáltam.

Az út alatt csak én és Rin beszéltünk. Próbáltam leplezni a feszültségem kisebb-nagyobb sikerrel. Miért nem árul el semmit Sesshomaru? Biztosan tud valamit, és eltitkolta, de miért? Mi lehet olyan nagy titok, hogy Sesshomaru nem árulja el? Bár nem lehet olyan titkos, ha Naraku tud róla... vagy vele kapcsolatos...Remélem nem. Mindegy is, beszélnem kell Sesshomaruval, de jobb lenne, ha kettesben tehetnénk meg. Kettesben... Megdobbant a szívem. Utoljára mikor kettesben voltunk... Naraku megjelenése elött, akkor még teljesen más volt. Beszélt velem, most meg rám sem néz, mint mikor először találkoztunk...