Az Ékkő titka

17.

Csak egy méter távolságra vagyok a forró földtől.

– Még soha nem voltam ilyen közel a lávához. Egyrészt csodálatos, más részt meg félelmetes – csodálkoztam. A talpamban égető melegséget érzek. Szerencse hogy Sesshoumaru visz. Ő rá tud lép a lávaföldre. Igaz rajta van cipő.

– Neked nem égeti a lábadat a meleg? – néztem rá.

– Nem. – nézett vissza. A szemünk megint össze ért. Most több ideig tartott, de megint én szakítottam meg. A szívem még mindig hevesen ver.

Jaken üvöltözése hallatszott a távolból. Biztosan megégette magát. Közeledtünk felé. Jaken egy youkai hasonlító szikla mellett állt. Talán egy youkai maradvány, aminek nyitott volt a szája.

– Ebben lakik Totosai? – néztem meghökkenve.

– Itt vagy Totosai? – kiabált be Jaken. – Remélem megcsináltad a kardot, amit parancsoltunk! Azt ígérted mára kész lesz! – folytatta. Válasz nem jött. Vajon miért?

– Azonnal gyereki! – Jaken bement a youkainak szájába. Valamit mondott bent, de azt nem értettem. Hirtelen kifutott. – Azaz átkozott vénember! Hova mehetett? – nézett körbe, és pont ekkor értünk mögé. Jaken ezt meghallotta, és megfordult. Sesshoumaru halványan elmosolyodott. Min mosolyok? Mert nekem még soha sem mosolyogott.

– Szóval Totosai elmenekült –mondta. Uh. Nagyon félhet Sesshoumarutól, de mért ment el? Megássa a saját sírját. Sokan csinálták már ezt, és mind meghalt.

Jaken maghajolt.

– Kérlek, bocsáss meg, Sesshoumaru-sama! – hajolgatott fel le. – Totosainak sok jó és rossz erénye van. Úgy hallottam csak, akkor készít kardot, ha szimpatikus neki a megrendelő. – az ujjamat a szám elé tettem, hogy hallgasson, ha nem akar meghalni, de ez neki fel se tűnt.

– Más szóval, esze ágában se volt kardot készíteni nekem. –

– Úgy tűnik, nem vagy neki szimpatikus – mondta Jaken. Megőrült! Miért mondja ki amit gondól? Leugrottam Sesshoumaruról, aki ezen meglepődött. A föld itt nem volt annyira meleg. Befogtam Jaken szájját. Ő kapálózott egy kicsit, aztán leesett neki mit mondott. Felnéztünk Sesshoumaura, aki elmosolyodott. Jaken és én is megijedtünk. Ez a legrosszabb, amikor így mosolyog. Lesokkoltam. Biztosan megöli Jakent. Hirtelen kiugrott a kezemből, a földre vettette magát és könyörgött.

– Kérlek! Inkább legyél mérges! Jobban félek a mosolygó Sesshoumaru-samától! Könyörgők neked! – megint hajoldozott. Mit tegyek?

– Sesshoumaru-sama, Jaken nem úgy értette... - kezdtem megvédeni.

– Ayume! – szakított félbe Sesshoumaru.

– Igen! – ijedtem meg.

– Megyünk! –fordult meg. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Megkegyelmezett Jakennek. Legközelebb nem lesz neki ekkora szerencséje. Oda siettem Sesshoumaru-samához. Ő egy kicsit lejjebb hajolt, hogy bele tudjak kapaszkodni. Így is tettem, a kezemet a vállára tettem, ő felhúzott és ugyan úgy mikor ide jöttünk megtartott. Már megszoktam a meleglevegőt.

-Most hova megyünk? –

- Totosaihoz – válaszolt Sesshoumaru. Bólintottam. Vajon honnan tudja, hol van. Érzi a szagát? Hiszen egy kutya youkai, ez lenne a leglogikusabb.

Vissza mentünk A-unhoz. A-un nagyon örült nekünk. Sesshoumaru felültettet A-unra, aztán ő is elém ült. Most hogyhogy így utazunk?

– Kapaszkodj! – mondta, és megfogta A-un kantárját, aki egyből felreppent. Párszor már repültem rajta, szóval nagyából megszoktam, de még mindig nem hiszem el, hogy ilyen jó érzés. Kicsit félve belekapaszkodtam Sesshoumaru-sama hátába. Jaken meg A-un farkára ugrott. Szegény.