Az Ékkő titka

32.

Sesshomaru megszorította a derekamat. Kellemes borzongás futott végig rajtam.

Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást, a másiktól loptuk el a levegőt. Kezeimet a nyaka köré tekertem, és hozzásimultam. Szorosabban akarok vele elenni. Még soha nem éreztem ehhez hasonlót. Leírhatatlan.

Mikor elváltunk egymástól, próbáltam ránézni, de a sötétség miatt alig láttam valamit, viszont a szemei így is világítottak. Azok a szép szemei.

Végig simítottam a kezem az arcán, majd az ajkain állítottam meg az ujjaim. Megnyomtam egy kicsit, majd elmosolyodtam.

Sesshomaru kérdőn nézett rám.

- Hehe! – kuncogtam. Majd megpusziltam a szeme alatti csíkokat.

Szeretem!

Sesshomaru még mielőtt elváltam volna tőle, megnyalta az egyik fülem. Az arcom teljesen vörös lett, és beleremegtem a hirtelen jött cselekedettől.

- Fázol? – suttogta. A szemeim a kétszeresre nőttek, és csak bólogatni tudtam. Remélem, nem hiszi azt, hogy az előbbiért remegtem.

Egy kis idő elteltével Sesshomaru tüzet gyújtott, és én végre láthattam őt. Ugyan úgy ültünk, mint a csók előtt, és az arcom még mindig vörös volt.

Olyan kínosan érzem magam, örülök, hogy nem látja Sesshomaru a fejem.

A kezemmel az ajkamat simogattam.

Valahogyan beszélnem kell vele. Rosszul érzem magam a csöndben ezek után.

- És te... - kezdtem bele, de nem sikerült semmi értelmeset kinyögnöm, csak ezt: - Tudod, hogy hány éves vagy? – Ennél idiótább kérdést soha nem halottam, viszont a szerencsémre Sesshomaru kis szünet után válaszolt: - Nincs értelme számolni egy yokainak, hogy hány éves, de körülbelül 300 évet éltem már meg. – A szemeim felcsillantak, és hatra fordultam hozzá.

- Tényleg? – csodálkoztam. – És milyen érzés ennyi ideje élni? – Sesshomaru a kérdés hallatán felemelte az egyik szemöldökét, de válaszolt: - Ugyan olyan, mint annak, aki keveset él – kezdett bele.-, csak sokkal több eseménnyel.

- Mesélj! – csillant fel a szemem. Annyira kíváncsi vagyok, Sesshomaru miket látott.

Sesshomru erre még jobban felhúzta a szemöldökét. Sóhajtott egyet.

- Semmi érdemesnek való nem történt. Az emberek mindig ugyan azt csinálták, és most is azt csinálják. Háborúznak, és meghalnak – elég nyersen válaszolt, de mást nem is vártam volna.

- De mesélj valamit arról, ami veled történt, például, mikor gyerek voltál! Kérlek! – kérleltem.

Sesshomaru csak kisvártatva válaszolt: - Mikor gyermek voltam, egy égi kastélyban laktam, Apám keményen edzett engem... - Meglepő, hogy az Apjáról beszél, de örülök neki. – Bár anélkül is erős voltam, de Apám ragaszkodott hozzá... -

Ennél többet nem mondott a gyerekkoráról, de pár csatájáról igen, és igazán jól esett, hogy mesélt nekem. Közben el is aludtam, csak arra keltem, hogy süt a nap és a tűz már nem ég.

Felültem, és még mindig Sesshomaru előtt ültem. Hátra fordultam hozzá, a szemei lehunyva voltak, és a kezével a fejét támasztotta. Elmosolyodtam, végigsimítottam a haján a kezem, semmit nem reagált rá. Csöndben folytattam, és elkezdtem befonni pár tincsét. Kár hogy semmivel nem foghatom össze, mert nagyon jó lett.

Sesshomaru kinyitotta a szemét, és elvette a kezét.

- Felkeltettelek? – kérdeztem, és próbáltam a hajából kiszedni a fonást. Biztosan mérges lesz.

- Nem aludtam – mondta. Akkor érezte, hogy a hajával játszottam, csak ne említse meg.

Hirtelen megérintette a hajam, és végig húzta az ujjait rajta. Kérdőn néztem rá, majd elmosolyodtam, és én is megfogtam egy hajtincsét.

- Nézd pont ellentétek. – Mutattam neki. Ő elengedte a hajam, majd az arcom simította meg. A keze meleg volt, jó illatú.

– Mennyünk! – olyan hirtelen mondta, hogy fel se fogtam. Gyorsan megkerestem a kimonót, amit a Kislánynak hoztunk, és felvettem a kezembe. Még mielőtt felfogtam volna, hogy merre indulunk, már a leveőben röpültünk.

Gyorsan a célhoz értünk, és nagyon jó volt leszállni. Már messziről hallani lehetett Jakent: - Nagyúram! Merre vagy?! – Nem bírtam, és elnevettem magam.

- Jaken úgy látszik már megörült – nevettem. Sietősen mentem a hang után, mikor megláttam A-unt és rajta Jakent.

- A-un! Jaken! Visszatértam! – Annyira jó őket újra látni.

- Ayume! – Jaken szeme felcsillant, de aztán lement a mosolya – Merre voltál! Miattad meg kellett állnunk az utunkban!

- Te is hiányoztál – paskoltam meg a fejét, majd A-unt simogattam. Egyedül egy valakit nem láttam.

- A Kislány? – kérdeztem

- Arra van, meg se szólal. Nem értem Sesshomaru-sama miért mentette meg ezt a semmirekellőt – nyavalygott, közben pedig a botjával A-un mögé mutogatott. Megforgattam a szemem a mondatán, majd odasétáltam, és ott álldogált a Kicsi megszeppenve.

- Szervusz! – Mentem elé. Miután ráköszöntem felcsillant a szeme, és megölelt. Olyan kis édes jó látni, hogy ő nem fél. – Jó újra látni. – Megsimogattam a fejét. Az arca még mindig sebes és koszos, de ez ellen tudunk tenni. – Nézd! – Emeltem elé a ruhát. – Ezt neked hoztuk. Tetszik? – kérdeztem, és a kezébe adtam. A Kicsi nem szólalt meg, de az arca mindent elárult. Tetszett neki.

- Mit művelsz!? – tombolt Jaken mellettem.

- Ruhát adok neki – mondtam. – Nézd, az enyém is új! – Mutogattam a kimonóm.

- Ezt meg... Honnan... Honnan szerezted?! – kiabált még mindig.

- Sesshomaru-sama vette – mondtam, és visszafordultam a kislányhoz.

- Se..Se...Sesshomaru-sama vette!? Miért költötte a pénzét egy ilyen haszontalan dologra?! Meg sem érdemled – üvöltözött, de beléfojtottam a szót egy kaviccsal, amit neki dobtam.

- Mi lenne, ha megmosdanál, utána pedig felvennéd a kimonót? – kérdeztem a Kislányt, és közben megsimogattam a fejét. Semmit nem válaszolt, így egy kicsit nehéz lesz. – Segítek, ha akarod. – Megfogtam a kezét, és magam után húztam.

Sesshomaru mellett elhaladva mondtam neki, hogy hova viszem, aztán kerestem egy kis patakot. Segítettem neki levenni a rongyait, az én kimonómat, pedig feltűrtem. A rongyok alatt még több seb volt, mint gondoltam. Szegény Kislány mennyit szenvedhetett. Egy gyerek se érdemli meg az ilyen bánsásmódot, főleg nem Ő. A legkedvesebb, legőszintébb lány a világon.

Lassan, kicsinyenként mostam le a sebekről a koszt, nehogy még jobban belemennyen.

-Fáj? – kérdeztem. Csak nemlegesen megrázta a fejét. Ennek örülök.

A haját is megmostam, így sokkal jobban néz ki, mint azelőtt.

- Kész is vagy. – Átöleltem, hogy ne fázzon, és felemeltem, így vittem ki a vízből. Feltettem rá a kimonót. Tényleg olyan benne, mint egy kis napraforgó. – Nagyon jól áll – mondtam. Mosolygott, és nézegette magát benne. Felnevettem.

- Merre vagytok már!?