Az Ékkő titka

33.

- Merre vagytok már!? – jött messziről Jaken rikácsoló hangja.

- Ahg! Egy percet sem tud várni – forgattam meg a szemeim.

- Ayume!! – üvöltözött tovább.

– Gyere, Kicsi! Mennyünk! – Megfogtam a kezét, és az ő tempójában sétáltunk vissza.

- Na, végre! – köszörülte meg a torkát Jaken. – Miatatok nem tudunk haladni!

- Igen-igen. Jövünk már – mondtam nyugodtan. Sesshomaru már útra készen állt A-un előtt, Jaken pedig A-un nyergén állva üvöltözött. Melléjük sétáltunk, felkaptam a Kislányt és felültettem A-un hátára. - Így jó lesz? – csak bólogatott a kérdésemre. – Remek, kapaszkodj, nehogy leess! -

A séta, mint mindig, hosszú volt, és végeláthatatlan, a Nap is pont az ég köszepén állt.

Eddig nem volt időm elgondolkodni az elmúlt napokról, de ebben a csöndben másról nem járt az eszem. Minden történtek ellenére, remélem nem halt meg több farkas yokai a madarak miatt, vagy nem is tudom milyen lények azok. Szerencsére én nem lettem áldozata annak a yokainak, de sajnálom, hogy Shippo és Kagome nem jutott messzire, bár Inuyasha biztosan utánuk ment. Ezek ellenére, számomra a legérdekesebb, hogy Kagome is látja az Ékkőszilánkokat. Azt hittem én vagyok az egyetlen. Jobb lett volna, ha nem olyan körülmények között találkozunk, és meg tudtam volna kérdezni, hogy miért látja, bár nem említettem volna neki, hogy én is látom... Egyre bonyolultabb minden. Anyát se láttam már egy ideje, és most itt van Kagome és az Ékkövek, a Kislány, meg Sesshomaru... Sohasem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezhet. Ő meg én... Még nem éreztem annyi törődést, amit tőle kapok. Bár mind ezt elmondhatnám valakinek...

- ZZZZZZZ – egy zümmögő hang jött mögülem. Mi lehet ez? Hátranézettem és Naraku egyik darazsa repült a fejemnél. Meghökkenten néztem rá.

- „Ayumeee" – jött belőle egy hang. Mi? Olyan ismerős ez a hang... Ez Naraku hangja! – „Végre újra látlak"

Megpróbáltam megszólalni, de nem sikerült. Szerencsémre egy pillanat alatt eltűnt, mint ha nem is lett volna ott. Egy nagy súly esett le az egész testmről. Hogyan tudta, hogy ki vagyok? Soha nem mondtam meg a nevem? Ez kezd ijesztő lenni! Anya is figyelmeztetett, hogy Naraku egyre erősebb, jobban kell vigyáznom.

- Ayume! – üvöltött Jaken.

- Igen? – Fordultam felé, mintha semmi nem történt volna.

- Mit csinálsz? Mennünk kell!! – üvöltözött tovább.

- Bocsánat, csak... elbambultam – mondtam. Inkább nem említem, hogy Naraku egyik darazsa volt itt. Jobb a békesség.

Gyorsan felzárkóztam. Furcsa, hogy nem vették ők észre. Csak én láttam volna?

Végig néztem mindenkin, majd a Kislányon akadt meg a szemem, mivel ő is pont engem nézett. Feleszméltem, és rá mosolyogtam, ő erre visszafordult az út irányába. Bárcsak valahogy rávehetném, hogy megszólaljon! Majd idővel, de biztosan szóra bírom...

[...]

Már két napja, hogy megyünk. A lábaim szörnyen elfáradtak, és minden ötletből kifogytam. Próbáltam már mindenhogyan rávenni a beszédre a Kicsit, de semmi siker! Próbáltam kérdezgetni, semmi választ nem kaptam. Próbáltam megnevettetni, de csak mosolygott. Próbáltam játékkal rávenni, semmi. Mint ha összeragasztották volna a szájját, ki se nyitja. Biztosan a falusiak érték ezt el. Nem hiszem el, hogy bánthattak egy ilyen aranyos kislányt?!

- Itt megállunk! – Hirtelen Sesshomaru megállt. Végre!

Egy kisebb forrás mellett álltunk meg, nem volt sok hely a fák miatt, de nekünk pont elég. A-un lefeküdt, a Kislány még mindig a hátán maradt. Én odasiettem a vízhez inni, mert már szomjan haltam.

- Te nem iszol? – fordultam oda a Kicsihez, miközben a kezemmel már merítettem vizet.

A kérdésemre nem válaszolt, de leugrott A-un hátáról, és mellém guggolt. Rámosolyodtam, ittam egy keveset, majd megfordultam, hogy Sesshomrura nézzek. Szerencsétlenségemre ő is pont rám nézett, egyből visszafordultam. Mióta újra csatlakoztunk Jakenékkel, azóta egy szót se beszéltünk. Vajon mi lehet az ő fejében?

A Nap már kezdett lemenni, ezért mi Jakennel gyújtottunk tüzet. A Kislány A-un mellett ült egész végig, Sesshomaru pedig egy fának dőlve pihent. Fárasztó egy napunk volt, nagyon örültem mikor végre lepihenhettem én is A-un mellé. Amint becsuktam a szememet el is aludtam.

/

- Ayume! – hallottam Anya hangját, és a friss szellő illatát. Kinyitottam a szemet. Újra azon a szép fehérvirágokkal teli tisztáson voltam. Felültem, Anya közvetlen mellettem állt, és engem szólítgatott.

- Szia! – mosolyogtam rá. Mindig megdobban a szívem, ha őt láthatom, bár az arcát még mindig eltakarja.

- Ayume édesem, nincs sok időm – mondta, leguggolt mellém, és a vállamra tette a kezeit.

- Mi történt? – Néztem rá értetlenül. Még soha nem volt ilyen heves velem.

- Naraku már tudja ki vagy, nagy veszély leselkedik rád – mondta aggódó hangon.

- Mi? Mit akar tőlem Naraku? – Nem értettem Anya miről beszél, de egyre jobban megijedtem.

- Most ezt nincs időm elmagyarázni – hadarta. – Jegyezd meg, Ayume! Soha ne hagyd el Sesshomar-sama oldalát. Csak ő tudja Narakut távol tartani tőled – még mindig nem értetem, amit mond.

- Anya, én nem értem. Miért kell Narakut távol tartani, mit akar tőlem? – kérdeztem egyre ijedten.

- Most tényleg nem alkalmas ezt elmondanom, de majd megtudod idővel. De ígérd meg, hogy biztonságban maradsz! – Anya megszorította a vállamat, és egyre hangosabban beszélt.

- Ígérem, de... de... - még én se tudtam mit akartam mondani, annyira össze voltam zavarodva.

Egyszer csak egy hatalmas dörrenést hallottam, még a föld is beleremegett.

- Mi volt ez? – néztem körbe, de minden tiszta volt, semmit sem lehetett látni.

- Valami van kint – mondta Anya, és felegyenesedett. Én utána felpattantam, hogy mellé álljak, csak ekkor vettem észre, hogy ő sokkal magasabb, mint én.

- Hogy érted, hogy kint? Anya? –kérdeztem össze-vissza, de ő nem reagált rá.

- Menned kell! Vigyázz magadra! – mondta, majd még egy dörrenés után elsötétült a világ. A kert és Anya is eltűnt.

/

Hevesen ébredtem fel A-un mellett. Fel se tudtam fogni mi történt. Éreztem, hogy valaki nagyon rángatja a karom, odanéztem, és a Kislány volt az. Szemében ijedtség tükröződött, és erősen szorította a karomat.

-Ayume! – hallottam meg Jaken üvöltését, a másik oldalamon. – Hogy... Hogyhogy nem keltél fel? – nézett rám kidülledt szemekkel. Körbe néztem és megláttam, egy hatalmas yokait, ahogyan fekszik a vízben holtan.

Összeállt a kép. Egy yokai megtámadott miket, én nem ébredtem fel, Sesshomru meg megölhette őt. Sesshomaru?! Szemmel elkezdtem keresni őt. Ott állt a yokai mellett, és felénk nézett, a szemei nem árultak el semmit.

- Ayume, még is mi lelt téged?! – üvöltözött tovább Jaken. Nem válaszoltam neki, csak Sesshomarut néztem, hátha ő is mond valamit, de nem tette, csak közelebb sétált hozzánk. A Kislány még erősebben fogta a kezemet, ezért ránéztem, majd megsimogattam a fejét, és mosolyogva mondtam: - Jól vagyok -

Hirtelen a Kislány beszédre nyitotta a szájját.