Az Ékkő titka

34.

Hirtelen a Kislány beszédre nyitotta a szájját: - Ayume – csak ennyit tudott mondani. Nem hittem a fülemnek, annyira örültem. A hangja vékony és rekedt, de nagyon édes. Már nem is foglalkoztam azzal, ami történt.

- Igen? – Mosolyogtam rá, és megsimogattam a fejét.

- Most nincs időnk erre! – kiáltott ránk Jaken. – Ayume mond mi dolgod volt neked Narakuval!? – folytatta a kiabálást. A kérdése halltán meghökkentem.

- Mi van? Nem értem – mondtam, és kérdőn Sesshomarura néztem, hátha ő is mond valamit.

- Ne értetlenkedj! – ugrált dühében Jaken.

- Én... - kezdtem én is ideges lenni.

- Jaken, fejezd be! – szólalt meg végre Sesshomaru.

- Nagyuram, de hiszen... ő... - próbált magyarázkodni Jaken, de végül jobbnak látta, ha elhallgat.

- Tovább megyünk – mondta Sesshomaru, majd elindult tőlünk az ellenkező irányba. Még mindig nem értettem, hogy mi történt. Szívesen megkérdezném Sesshomarut, de úgy sejtem, csak még jobban felidegesíteném vele. Majd ha megnyugszik, megkérdezem.

Jaken Sesshomaru után futott. A kislány még mindig mellettem térdelt, és a kezem szorongatta.

- Nem kell szorítani, már jól vagyok – mondtam, és a kezénél fogva a többiek után mentünk.

Csöndben sétáltunk. A hangulat nyomasztó volt. Sesshomaru biztosan ideges, Jaken ezért ideges lett és pattog magában, a kislány meg az óta meg se szólal. „Kellemes". Legalább tudok gondolkodni. Egyre furcsább dolgok történnek körülöttem: először Anya mondja azt, hogy Naraku utánam kutat, utána Jaken kérdőre von, hogy mi közöm Narakuhoz. Az a lény, akit megtámadott minket, mondhatott valamit, de mit? Képtelenség lesz megkérdezni erről Sesshomarut.

Előre néztem, ahogyan sétál. Mindig így sétál, kihúzott háttal, nagy, de csendes léptekben. Soha sem tudom éppen merre tarunk, azon kívül, hogy Naraku után, bár ez mindegy is, ha Sesshomaru itt van nincs mitől aggódnom. Még mindig elképzelésem sincs mi lett volna velem, ha nem fogad magához, talán már nem is lennék életben. Fél éve már, hogy találkoztunk, de mintha már évek óta vele lennék. Sok minden történt...

Bele mosolyogtam a gondolatba. Sesshomaru pont ebben a pillanatban hátra nézett. Leblokkoltam, de a mosoly az arcomon maradt, majd elnéztem. Éreztem, hogy kezd vörösleni az arcom.

Hirtelen valami rácsöppent a fejemre. Felnéztem, az ég beborult. Eddig ezt észre sem vettem.

- Ah... ah... ah! Mi ez? – hitetlenkedett Jaken, mikor az esőcseppek rá estek. Egyre több eredt, majd hirtelen leszakadt az ég. – AH! Mi az, hogy esik?! Eddig semmi gond nem volt! – akadt ki teljesen Jaken. Mostanában ritkábban van eső, ezért erre nem is gondoltam. Egyre jobban kezdtünk megázni. Gyorsan az egyik karom a fejem fölé tettem, hogy a kimonóm ujja védjen egy kicsit az esőtől, a másikat meg a Kislány fölé emeltem. Amilyen hamar csak lehetett, letértem az útról a fák alá, a Kicsit magam után húzva.

- Haha, de régen esett már így – nevettem fel, és magam mellé eresztettem a karom. A fák megállítják az esőt, de nem ellégé. Ránéztem a Kislányra, nem lett annyira vizes, de nem is úszta meg szárazon.

- Titeket, embereket minden kis dolog hátráltat! Most miattatok nem tudunk haladni, mert féltek egy kis esőtől! – pattogott Jaken.

- Nem az esőtől félünk, de ha megázunk meg is fázhatunk, akkor meg legalább 3 napig nem tudunk lábra kelni. Jobban örülnél annak? – vágtam vissza neki. Nyögött még párat, szavak után keresve, de végül nem szólt. Sesshomaru is bejött a fák alá mellénk, ő is eléggé elázott, hajából csöpögött a víz, le az arcán majd a földre esett. A ruhája is foltokban megszívta magát vízzel, ahogyan csak az enyém.