Az Ékkő titka

21.

Nem lesz ez jó! Sesshoumaru megsérült, tiszta vér a ruhája. A sebe újra felszakadtt. A kezemre néztem, az is véres volt. Újra zörgés. A zaj irányába néztem. Van valaki a fa mögött. Előlépett... Egy kislány! Sesshoumaru abban a pillanatban felé fordult, a kezét elém tette, és rá morgott. A lány megrezzent, és közelebb hajolt a fához.

- Várj! – kaptam észbe. Sesshoumaru elé dőltem, hogy vissza fogjam. Megint vörös a szeme. Megszakítás nélkül a kicsit figyelte. – Ő csak egy kislány. Nincsen veszély. – Nincsen magánál. Nem tudja érzékelni a körülötte lévő dolgokat.

A kislány kezdett eltávolodni a fától. Lassan felénk tartott. Rossz ötlet! Pont a másik oldalán vagyok Sesshoumarunak, és még a keze is rajtam van. Nem tudok elállni az útját. Ahogyan közeledett feltűnt mennyire koszos, persze ezt rólam is el lehet mondani, de neki szakadt volt a ruhája, nem is az, hanem inkább egy rongy. Látszólag ki is nőte. Vagy úgy 7-8 éves lehet.

Sesshoumaru-samát nem igazán érdekelte tovább, és vissza dőlt. Gyűjtenie kell az erejét. Megint elgondolkoztam.

- Kislány menny haza! Megy le a nap, ilyenkor előjönnek a youkaiok – ezt úgy mondtam, mint ha Sesshoumaru nem az lenne. – Veszélyes ide kint! – meghallgatta, amit mondtam, de nem teljesítette. Már nagyon közel volt Sesshoumaruhoz. Feláltam, hogy majd megállítom. Előhúzott egy kulacsot maga mögül, levette a fedelét, és ráöntötte a benne lévő vizet Sesshoumaru sebeire. Az utóbbinak nagy fájdalmat okozva ezzel. Felmorgott.

- Várj, ne! – Fogtam meg a kezét. – Ne öntsd rá egyből! – vettem el a kezéből. Fölösleges, hiszen nincsen benne már semmi. Segíteni akart. Igazán meglepő. Ahogy én, ő is csodálkozva nézett rám. Egyáltalán nem ijedtt meg. – Ha így ráöntöd, jobban fáj. – Sesshoumarura néztem. Megfog fázni, ha így hagyom. De a kislányt is el kell küldenem. – Figyelj! – Mosolyogtam a lányra. – Hoznál még nekem vizet? – adtam a kis kezecskééibe a kulacsot. Bólintott, és elszaladt. Remek! Bár vissza jön, de van egy kis időm megtörölni Sesshoumarut. Vissza térdeltem mellé.

- Felülnél, kérlek? – kértem tőle, és közbe felfele húztam. A szemei újra a régiek. Letérdeltem ugyan úgy mellé, a kendőmmel elkezdtem letörölni a koszt és a vért az arcáról. Megszakítás nélkül néztünk egymás szemébe.

- Ugye nem esett semmi nagyobb bajod? – érdeklődtem tőle.

- Nem. – újra a régi stílusában beszélt. Ez megnyugtatott. – Hogyan kerültél ide? – kérdezte egy kis idő elteltével. Kínosan nevettem egy kicsit.

- Ide sétáltam - válaszoltam olyan halkan, ahogyan csak lehet.

- Egyedül!? – emelte fel egy kicsit a hangján, és megfogta a csuklómat, akadályozva a munkámat. Lesütöttem a szemem. Most mérges rám. Tudtahattam volna, hogy ez lesz!

Sóhajtott aztán csöndben hagyta, hogy tovább folytassam.

Már besötétedett mikorra az arcáról, és körülötte letöröltem a vért. A fehér kendőm teljesen vörös lett. Talán volt még benne egypár fehér folt, de nem hiszem, hogy vissza kapja az előző színét. Bár mindig ezt használtam szóval nem is volt igazán fehér. A kislány is elhozta a vizet, így letudtam nagyából mosni róla. Nem kérdezett semmit, nem mondott semmit. Szerencsére miután letette a kulacsot el is szaladt, nem kellett elküldenem.

Nem nyújtottam tüzet, hiszen a kicsi biztosan egy közeli faluból való, így a fényre és a füstre ide jönnének az emberek. Szerencse, hogy nincsen annyire hideg. Felhő se volt, ezért ahogyan szoktam a Holdat nézhettem.

-Az a kislány – kezdetem hangosan gondolkozni, hogy megtörjem a csendet. – Eléggé furcsa, hogy nem ijedt meg tőle. – Néztem Sesshoumarura. Semmit mondó arccal emelte rám a tekintetét. – Mármint, álltalában a gyerekek félnek a legjobban a youkaioktól. – Vakartam meg zavaromban a fejem.

Levelek zörrentek meg a mellettünk lévő fa közeléből. Valaki van itt. Egyszer csak az emelgettet személy bújt elő. Mit keres ő itt? Azt hittem már nem jön vissza. Óvatosan cipelt egy nagy levelet rajta egy megsütött hallal és gombákkal. Lettet a földre tiszteséges távolságba. Gondolom, nem igen akar zavarni minket. Megfordult, és elakart menni. Nekünk hozta, pedig ő is milyen sovány. Nem fogom elvenni tőle az ételt.

-Nem kell! – szóltam utána. Vissza fordult. Még mindig nem beszélt. Nagy valószínűséggel néma. – Edd meg te! – Álltam fel. – Neked több szükséged van rá. – Vissza adtam a kezébe. Ő akkor is csak felém nyújtotta. – Nem kell! – mondtam neki újra. Ugyan úgy maradt. Addig nem megy el, amíg nem eszek? Sóhajtottam, és levettem egy gombát róla. – Köszönöm, de a többi a tiéd lehet. – Megfordultam, és leültem Sesshoumaru mellé, aki csöndben becsukott szemmel pihent. A kislány ezután elment.

- Miért nem etted meg? – kérdezte Sesshoumaru. Mostanában már nem lepődők meg azon, ha ő kezdeményez egy beszélgetést. Hiszen ez a normális.

- Nem fogom kivenni egy gyerek kezéből az ételt, mikor neki is szüksége van rá – válaszoltam.

Nem beszéltünk tovább. Kezdek nagyon fáradt lenni. Lejjebb csúztam, és elfeküdtem Sesshoumau mellett.

Sesshoumaru:

Ayume elfeküdt mellettem. Minél többet beszél, annál biztosabb vagyok benne, hogy ő az. Persze az illata is ugyan az. Eleinte nem jöttem rá, de most már biztosa vagyok benne, hogy az ő lánya Ayume. Nem szeretek ilyet mondani, mégis igaza lett. Már csak az a kérdés miért csinálta ezt?

„Éppen mentem visszafele Jakenhez és A-unhoz, mikor is.

-Te vagy Sesshoumaru, Toga fia? – kérdezte egy női hang. Tudom ki ő már sokszor éreztem az illatát, de most mást is érzek. Ketten vannak, két hasonló illat keveredik.

- Mit akarsz? – kérdeztem irritáltan. Hogy merte kimondani az Apám nevét? És minfent keresett engem?

- Kérnék tőled egy szívességet – mondta lágyan. Egyáltalán nem fél tőlem.

- Milyen szíveséget? – kérdeztem egyből. Miből gondolja, hogy én Sesshoumaru szívességeket teszek, holmi jött mentnek?

- Tudom, utálod a magamfajtámat, meg hogy nincsen egy fikarcnyi esélyem a kérésem beteljesülésére – kezdett bele. – Mivel az Apád, a Nagykutya youkai nem él már, ezért csak téged tudlak erre megkérni. – Megint az Apám. Ez a nő túlsokat tud róla. – Azt szeretném, hogy megvédd a lányomat. – Mi? Az ő illatát keveredik vele.

Nem szokásom meglepődni, de most leplezetlenül kifejeztem ezt az érzést. Soha senki, sem mert ilyet kérni tőlem. Életembe nem voltam kíváncsi, mégis érdekelt az ő lánya. Megfordultam, hogy ránézzek.

Ott állt a holdfényben. Ugyan úgy eltakart arccal, és fehér ruhában. A kezeiben pedig gyengéden tartotta az előbb említett kislányt. Alig lehetett pár hónapos. Furcsa mód a szemei levoltak takarva egy hosszú fehér szalaggal. Furcsa.

Nyugodtan aludtt, és közben markolta Anya ruháját. Nem szóltam.

- Nem most fogom átadni neked, csak pár év múlva. –

- Miből gondolod, hogy vigyázok rá? – Én egy gyerekkel. Nevetséges.

- Nem kerülhetted el a sorsodat. Akármi legyen találkozni fogtok, és majd akkor magad mellé veszed. Bár annak örülnék, ha a minél előbb – mondta.

- Nevetséges! – Megfordultam, és ott hagytam őket."

Végül tényleg igaza lett. Kinyújtottam a kezem, és eltűrtem az arcából a haját. Hogy lehet az, hogy ez a lány ennyire elbűvölt. Bár vékony, keveset eszik. Mikor megfogom a karját, azt teljesen körbe érem. Mégis ő kedves marad egy gyerekhez, és nem fogadja el tőle az ételt. Túl jószívű. Nevetségesnek tartottam a vele való utazást, akkor. De most soha nem hagynám el.

Ha előbb kezdek vigyázni rá, akkor nem szenvedett volna ennyit.

Most valamilyen szinten sikerült előbb hoznom ezt a részt, mint az előzőt. Egy kis érdekesség: az a jelenet mikor Rin leönti Sesshoumarut az nincsen benne az animében, de a  magában igen, ez az egyik kedvenc jeleneteimbe tartozik ezért bele írtam ( a jelenet a fenti képen látható). Remélem tetszett! Hamarosan jövök egy újrésszel. Mata ne~