Az Ékkő titka

26.

- Hmm... Mivel megakartatok enni, ezért nem tudtam biztosan, hogy minek is néztek engem. – Életem legrosszabb hazugsága hagyta el a számat. Szánalmas vagyok!

Összezavarodva rám nézet, aztán csak megrántotta a vállát, és vissza ült. Elhitte?

-Néha eszünk yokai-okat is, persze nem a fajtársainkat. Szóval nekünk mindegy, hogy ember vagy, yokai vagy-e – mondta. -De ha ember lennél, akkor nem fogatunk volna be, szóval, senki sem hiszi azt, hogy az vagy. –Ásított egyet. – Ideje aludni, mivel akkor fáradt leszel, holnap pedig sok munka vár még rád!

Nem mondtam semmit, csak vissza feküdtem a szalmára. Akkor lehet, van még esélyem, innen elmenekülni, de addig fent kell tartanom ezt az álcát! Most az egyszer hasznát veszem a szemem színének. Bár jó lenne ha Sesshomaru minél előbb jönne.

Most, hogy már egy ideje nem beszélgetünk, és már mindenki alszik, rajtam kívül. Sokkal jobban félek. Minden kis zajra megrezzenek.

Mi volt ez? Háttal vagyok a barlang kijáratának, és teljesen oda húztam magam a falhoz. Órák óta így vagyok. A szememet háromszorosára tágult, a levegőt hevesen vettem, de próbáltam a leghalkabban, nehogy ezzel is valamilyen zajt csapjak.

Az egész testem izzadt, és féltem megmozdulni. Mi van, ha valaki most öl meg? Nem vagyok kész a halálra!

A sírógörcs kerülgetett.

.

.

.

Egy áldás volt mikor elkezdett világosodni. Nagy nehezen megmertem fordulni. Mindenki ugyan ott van, mint este. Kezdtem megnyugodni. Kicsit lehunytam a szemem pihenés képpen, és nehogy észrevegyék, hogy fent vagyok. De ez nem tartott sokáig mivel megéreztem három ékkő szilánkot. Ez csak is Koga lehet! Ne!

Jobban összehúztam magam.

-Wauuuu! – a távolból vonyítás hallatszott.

-Felkelni! – vízhangzott Koga hangja a barlangban. Mindenki, felébredt az erőteljes hangjára. Üdvözölték őt, és utána elém lépett. Az ékkőszilánkok gyönyörűséges fényt árasztottak. Nem tudom levenni a tekintetem róla.

- Te is! Nesze itt van a ruhád! – Dobott mellém valamilyen szőrös valamit. Az páncél ott? Néztem jobban meg. - Mától már te is közénk tartozól. – Felujjongtak a többiek.

Ennyi?! Semmi szertartás, egy ruha és kész? Félve néztem körbe-körbe. Már nem érdekelnek annyira a szilánkok.

Közelembe jöttek, és üdvözöltek. Néhányan hozzám is értek, de nem igazán hagytam nekik. Valaki felhúzott.

-Mosolyogj! – Tora mögülem belesúgta a fülembe. Össze húztam magam, ő pedig a kezembe helyezte a ruharészeket. Magamhoz öleltem az öltözékem, és elkezdett kifele tolni. Nyeltem egy nagyot miközben végig sétáltunk a tömegen.

Furán, de magamra erőltettem egy mosolyt. Ilyen helyzetben minden ember mindent megcsinál, valaki ezt szánalmasnak nevezi, de ha belekerül egy hasonló szituációba, ő is megteszi ezeket a dolgokat.

Kivezettet a vízesés mögüli a sziklás részhez. Itt majdnem, hogy ugyan annyian voltak kint, mint bent.

-Az utam során találtam, még valami érdekeset egy lányt, aki látja az ékkőszilánkokat – mondta Koga, aki utánunk jött ki. A szemem tepsi méretű lett. Koga-ra néztem. Valaki más is látja a szilánkokat?

Mindenkinek tátva maradt a szája.

-Ezzel az erővel, megtudjuk ölni a...- folytatta, de sajna addigra már túl távolra kerültünk tőlük. Vajon kit akar megölni?