Az Ékkő titka

28.

- Az egy madár? – kérdeztem magamtól.

- Mi? Mi van ott?

- Nem tudom. Nem látom elég jól. Túl messze van. – Rendkívül gyorsan közeledett felénk. A teste kezdett jobban kirajzolódni. Termete sokkal nagyobbnak bizonyult, mint egy átlag madárénak, és ül rajta valaki. Nem! Hozzá van nőve a madárhoz.

Végig futott a hátamon a hideg.

- Mi az? Mi a baj Ayume? – Shippo kétségbeesve próbált előre nézni, merről a lény közeledett.

- Shippo! Ez nem madár! – kiáltottam neki. Ez egy paradicsommadár lehet!– Mennyünk innen!

- Ah! De hová? – Shippo pánikolva próbált menedéket keresni, de az alattunk lévő fákon kívül nem volt semmi, ha lemegyünk oda, talán több esélyünk lesz elfutni a fák takarásában.

Minél több ideig gondolkozunk, annál közelebb ért hozzánk. Nincs más választásunk!

-Shippo! Szállj le! – Shippo elkezdett lejjebb ereszkedni. A lény már majdnem fölénk ért. – Shippo!

- Ayume nem bírom tovább! – mondta ki, és egy pukkanással vissza változott kis rókává. Ezzel együtt már nem védett meg semmi a lezuhanástól.

A szívem kihagyott egy ütemet, abban a másodpercben, mikor elkezdtünk zuhanni.

-AAAAAAAA!

A levegő miatt átfordultam, és most fejjel a föld felé haladtam. Shippo majdnem, hogy alattam zuhant. A kezemmel próbáltam elkapni, hogy ne sérüljön meg annyira. De e helyett két hatalmas karom ragadott meg a derekamnál fogva, és rántott vissza.

-Ahg! – Kaptam oda ahol megszorított, a madár.

- Ayume! – Shippo bezuhant a fák lombajiba. Ne!

- Au! – Egyre jobban szorít. Bár véd egy kicsit ez a páncél, de nem sokat.

Van egy olyan sejtésem, hogy azt hiszi én is egy farkas yokai vagyok, ami azt jelenti, hogy elvisz magával.

- Eresz el! – Kapálóztam a lábaimmal és a kezeimmel. De ő csak röhögött. Undorító! – Azt mondtam e...

Egy vágásnak a hangja hallatszódott, és abbamaradt a nevetés. A karmok, amik eddig szorítottak meggyengültek, és vér fröccsent minden felé.

-Woaaaah! – Újra a levegőben lettem. Mi volt ez? Visszanéztem, és a szemem összetalálkozott Sesshomaru-éval.

- Sesshomaru-sama?! – Néztem rá meglepetten. Ő felelám zuhant, majd átkarolta a derekam. Átöleltem a nyakát és hozzá húztam magam. Az illata, az érintése, olyan jó újra érezni.

Arra már nem igazán emlékszem, hogyan, és mint jutottunk le, de már a biztonságos talajon voltunk. Sesshomaru egy fának dőlt, én meg elé ültem a lábai közé. A fejét a kezén pihentette, a szemei csukva voltak. Még talán soha nem láttam őt ilyen közelről. A szempillái ugyan úgy fehéren csillogtak, mint a haja. A szemei altatt a két pár csík hosszan elhúzódnak, még a kezén is van ilyen. Olyan, mint egy nagy seb. Visszatértem az arcára.

Hát még is utánam indult, vagy csak pont ott voltam, és csak azért mentett meg?

Felegyenesedtem, és közelebb hajoltam. A kezeimet az arcára tettem, ő erre kinyitotta a szemét, és elvette a támasztékot nyújtó kezét.

Azok az aranyszemek! Gyönyörűek! A szeméről a szájára kalandoztam, és vissza. Olyan boldog voltam mikor megcsókolt. Újra akarom érezni azt, amit akkor is. Csak ő, és én.

Közelebb hajoltam, és összeérintettem a számat az övével. Édes íze van. Jobb, mint ahogyan emlékszem. Elváltam tőle. Az arcom már megint tiszta vörös lett.

-Köszönöm, hogy megmentettél! – Érintettem a homlokomat az övéhez. Sesshomaru rá tette a kezét a derekamra, és átkarolt. Egy édes borzongás futott végig rajtam. Utána egyre feljebb, és feljebb csúszott, míg nem elérte az arcom. Lassan közelebb húzott magához, és újra megcsókoltuk egymást. Sokkal hosszabban, mint az előző, szenvedélyesebben. Leültem, és most ő magaslott fölém. A kezeimmel bele túrtam a hajába, és végig simítottam azt. Az ő keze lecsúszott a nyakamra, és közelebb jött.

Egyre jobban aláestem, míg ő fölém emelkedett. A nyakamról a hátamra tette a kezét, nehogy eldőljek. Levegőért kapkodva váltunk el egymástól. Megszakítás nélkül néztünk egymás szemébe. Szeretlek!

-Én...- kezdtem el, de Sesshomaru megszakította a szemkontaktust. Végigmérte a ruhám, ami még mindig a Koga-tól kapott volt.

- Valaki átöltöztetett? – Még soha nem láttam rajta ezt az arckifejezést.

- Nem! Én voltam. – Kicsit hezitáltam, majd folytattam. – Féltem, hogy megölnek, ha nem csinálom azt, amit mondanak. –

Kínos csend következett. Nem tudom, mit mondjak. Az arcom még mindig vörös, mivel ez a ruha NAGYON SOKAT MUTAT!

-Gyere! – Rántott fel Sesshomaru a karomnál fogva. Meglepődve rámeredtem.

Sesshomaru lehajolt a kezével átkarolta a combomat, és felemelt.

-Sesshomaru-sama!?! – Átkaroltam a vállát nehogy leessek.

Mit csinál? Hirtelen felreppent az égbe. Hozzá húztam magam. Ma már tényleg, csak az égben szállok.

-Hova megyünk? Vissza Jaken-hez? – kérdeztem. Bár nem tudom mennyit hallhatott belőle a menetszél miatt.

- Nem... - válaszolt.

- Akkor hova? – erre már nem válaszolt.

Egy pár perces repülés után, végre leérkeztünk.

Végre föld! De hol lehetünk? Már teljesen besötétedett. Alig lehet látni.

Fák mindenhol. Próbáltam a fák mögé nézni. Mert csak nem hozott el egy másik erdőbe. Kell lenni valaminek.

-Sesshomaru-sama! Hol vagyunk? – Fordultam meg. Sesshomaru kezében ott volt a felső kimonója. Miért vette le? Közelebb lépett hozzám majd rám terítette. Csak a lábaim látszottak ki. Felhúztam a szemöldököm, és ránéztem. Ő megragadta a kezem, és maga mögé húzott.

Elindultunk egy úton, amin egy idő után lámpások jelentek meg. Hova megyünk? Bár már fölöslegesnek érzem megkérdezni, hiszen eddig sem válaszolt.

-Azán azt kérdezte... - Hangokat hallok szemből. Sesshomaru jobban magához húzott. Teljesen takarásban voltam. Akkor azért takart be, hogy ne lássanak!

- Sesshomaru-sama! De rég láttuk magát! – Mondták, akik erre jöttek. Biztosan yokai-ok. Hiszen ha emberek lennének, futva menekülnének.

– Mi járatban van? - Sesshomaru nem válaszolt. A férfiak is elhallgattak. Mikor elhagytuk őket, csak akkor kezdtek el beszélni.

- Láttad milyen lábai vannak annak a nőnek. Biztosan azért jött ide, hogy... - A végét még halkabban mondta, mint az elejét, ezért nem értettem.

- Kíváncsi vagyok, milyen nő tudja kielégíteni? – kérdezte a másik. Ezek után már csak beszéd foszlányokat hallottunk.

Tovább haladtunk, és egyre több lett az ember körülöttünk. A fény is kezdett erősödni. Kezdett megölni a kíváncsiság, hogy hol vagyunk. Kicsit kikukucskáltam a kimonó alól, és nem hittem a szememnek.