A bátyám barátja

47. Fejezet

Ma van a karácsony előtti este.
Mivel minden évben apa kibérel egy házat a hegyekben, hogy minden családtagunk egy helyen legyen, ez idén sincs másképp. Mivel a családunk nagy része Mexikóban él, a másik fele pedig Spanyolországban, nem könnyű összehozni őket.
Had mutassam be őket...
Apa apukája, Federico Rodrigez. A papi lassan hetven éves, de még mindig olyan, mint egy negyven éves. Békés, nyugodt ember, inkább a többet - ésszel - mint - erővel elv alapján gondolkodik.
Apa anyukája, Himelda Sanchez - Rodrigez. A mami hatvankilenc éves, de mintha negyven lenne.  A szöges ellentéte papinak. Nagyszájú, hirtelen természet.
Apa bátyja, ifjabb Federico Carlos Rodrigez. Ötvennégy éves. Nagyon hasonlít papira, főleg a gondolkodásmódja. Van egy felesége, Lolita. Nagyon szerethető nő. Van négy fiúk.
Apa nővére, Victoria Himelda Rodrigez. Ő mami vérmérsékletét örökölte. Van egy férje, Michael, akivel van kettő fiú és kettő lány gyermekük.
Apa, mami és papi keveréke.

Anya apukája még gyerekkorában meghalt, így őt sajnos nem ismerhettük. Viszont a mostoha apukáját igen, aki egy csupaszív, gondoskodó ember; Miguel Perez. Miguel hetvenhárom éves.
Anya anyukája, Huanita Elena Lena Perez, aki hatvankilenc éves. Mami elég nagyszájú, de annál nagyobb szíve van.
Anya bátyja Hugo Leonardo Ortiz. Hugo ötvenegy éves, van egy felesége Helena, aki jelenleg most várja a harmadik gyereküket. Van már két lányuk, aki hamarosan érkezik fiú lesz.
Anya két húga, Diana és Lucia, ikrek. Huszonhét évesek, ők mami mostani férjétől vannak. Külsőleg nem hasonlítanak, de rájuk is igaz, hogy az ikrek mindig mindent tudnak a másikról. Két külön személyiség, de még is egyformák.

Szóval ők lennének a családom. Elég nagy, tudom, de imádom őket. Mindig mindenben támogatjuk egymást. Ha valaki bajba kerül egy emberként lépünk fel érte. Nagyon összetartó és segítőkészek. Mindig számíthatok rájuk, bármilyen messze is vagyunk egymástól.
Az unokatesóim nem sokkal idősebbek nálunk, így sokkal jobban megértjük egymást.

- Végre, hogy megérkeztetek! - köszönt minket kiabálva, tárt karokkal apa anyukaja. - Azt hittük sosem értek ide.
- Hola abuela! - mondjuk egyszerre Diegoval.
(- Szia nagymama!)
- Hol voltatok ennyi ideig. - jön oda nagypapa.
- Hola abuelo! - bontakozok ki mami öleléséből.
(- Szia nagypapa!)
- Még be kellett ugrani valahova. - vonom meg a vállam.
- A pasijához! - kiabálja Diego, amitől a családunk elnémul és minden tekintet a szobában rám szegeződik.

Hirtelen nagyon aprónak érzem magam. Diegóra nézek egy tipikus "ezértmégmeghalsz" nézésért, majd a hirtelen jött csendet felváltja a kérdések zöme. Diego diadalittasan vonul el apával, hogy lepakoljanak, engem pedig otthagynak az oroszlánok között. Mikor minden kérdésre válaszoltam, lassan elcsendesül a szoba és mindenki mással beszélget.
Épp az egyik unokabátyámmal beszélgetek, mikor megcsörren a telefonom. A kijelzőre pillantok, és bocsánatkérőn nézve felállok, majd a szobámba menet felveszem.

- Hola mi amor! - szólok bele mosolyogva a folyosón haladva.
(- Szia szerelmem!)
- Mond mégegyszer! - hallom Liam vigyorgó hangját a telefonba.
- Hola mi amor! - ismétlem meg vigyorogva. - Hogy vagy?
- Megvagyok. Hiányzol. - hallom ahogy kifújja a levegőt.
- Te is nekem. De pár nap és újra találkozunk. - azzal odaérek a szobámhoz és lenyomom a kilincset, majd belépek.

A telefon majdnem kiesik a kezemből, mikor becsukom magam mögött az ajtót és az ágyamra nézek. Liam ül rajta, teljes életnagyságban. A telefonját elveszi a fülétől, majd kinyomja és ledobja maga mellé az ágyra. Megkövültem állok ott, leesett állal.

- Helló Baby! - mondja és hozzá lő egy ezer wattos mosolyt.

Nem válaszolok és megindulok felé. Felkell az ágyról de én akkora erővel ütközöm neki, hogy visszaesünk. Ajkaimat az övéire tapasztom, mire ő falni kezdi. Egymásba feledkezve csókolózunk, majd lihegve szétválunk. Felülök a combjaira, ő is felül, de hátul megtámasztja magát a kezeivel.

-Mit keresel itt? - nézek rá hitetlenkedve.
- Apukád hívott meg minket. - mondja.
- Minket? - nézek rá kérdőn.
- Igen. - bólint. - A szüleimet, Rosát, a szüleit és a testvéreit, meg engem. - azzal egy tincset simít a fülem mögé. A keze elidőzik az arcomon.
- Rosa is itt van? - azzal automatikusan az ajtó felé nézek, majd vissza rá.
- Igen. - mondja mosolyogva.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! - mondom őszintén, s megfogom az arcát két oldalt.
- Én is. - aztán közelebb húz magához.
- Mikor érkeztetek? - jut eszembe a kérdés.
- Nem sokkal előttetek. - válaszolja.
- Akkor ezért cammogtunk olyan lassan. - esik le a felismerés.
- Igen. Mivel máshogy nem tudtuk megoldani, így muszáj volt azután indulnunk, miután elmentetek.
- Annyira örülök, hogy itt vagy! - azzal megcsókoltam.

Liam feljebb ült, majd a kezeit a popsim alá csúsztatta és megfogta, majd felállt velem, megfordult és az ágyra fektetett. A lábaimmal szorosan fogtam a derekát és csókoltam tovább. Az egyik keze felfedező útra indult.

- Utálom a telet. - mormogja a számba.
- Miért? - húzódok el tőle?
- Mert sok a ruha. - vigyorog.
- Óh! - mosolyodom el.

Azzal újra csókolni kezd. A keze bekúszik a kötött pulóverem, a pólóm és a trikóm alá, majd simogatni kezdi a hasam, aztán egyre feljebb halad. Elérve a melltartóm szélét megáll ês elhúzódik.

- Abba kéne hagyni. - lihegi.
- Igen, kellene! - lihegem, majd a tarkójánál magam felé húzom és újra csókolózni kezdünk.

A keze a bordáimon pihen. Aztán rácsúsztatja a tenyerét a melleimre és simogatni kezdi.
Rezgést érzek. Liam dünnyögve elhúzódik tőlem. A lábam közt marad, én pedig a farzsebemből kihalászom a telefonom. Diego üzent, hogy menjünk ki, mert itt az ideje bemutatni Liamaet. Hangosan felolvasom, és hátrébb húzódok.
Miután kiélveztem Liamat és felkészítettem a családomból, kimentünk hozzájuk. Rosát és Diegot állták körül, mikor kiértünk.
Mindenki felénk fordul, majd megindulnak.

- Bármi is történik, ne engedd el a kezem! - mondom félhangosan.
- Nem fogom! - mondja, majd megszorítja a kezem.