A bátyám barátja

55. Fejezet

A tekintetem egy segélyhívó állomást keres, ahol a bajba jutott autósok tudnak segítséget hívni. Nem találok, így elkezdek sietős léptekkel haladni az egyik irányba. Próbáltam leállítani az autósokat, de senki nem állt meg, így mentem tovább. Az izmaim nagyon fájtak. A testemet erőszakkal kellett rávennem arra, hogy mozogjon. A tüdőm szúrt és nagyon fájt az oldalam.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el, amióta gyalogolok az autópályán, de tompán hallottam egy sziréna hangot. Kezdtem feladni már. Leültem és a hang irányába fordultam, mikor megláttam a kék és piros villogókat elsírtam magam. Ez volt az utolsó amire emlékszem.

- Doktor úr, fel fog épülni?
- Igen, de hosszú időbe fog telni.

Ismerős a hang. Talán apa vagy a bátyám. Próbálom kinyitni a szemem. Pittyegő hangot hallok. A szemeim nem igazán akarnak kinyílni, de erőt veszek magamon és résnyire kinyitom, majd be is csukom. Túl erős a fény. Nyelni próbálok, de nehezemre esik. A szám ki van száradva. Fáradt vagyok és álmos. Újra kinyitom a szemem és sűrű pislogás után sikerül nyitva is tartanom hunyorítva, aztán ahogy megszokom a fényt nyitva is tartom teljesen.
Körbepillantok a szobán. Kórházi szoba,  semmi extra. Keresem az első férfihang forrását. Meg is pillantom az őszülő hajú embert ahogy az ágyam bal oldalán levő ablakon néz ki.
Apa!
Kinyitom a szám, de csak halk suttogás jön ki rajta. Erőltetem, próbálom megnyálazni a szám nem sok sikerrel. Sikerül egy tompa, nyüszítő hangot kiadnom, mire lassan megfordul az őszes haj. Az arca gondterhelt és könnyes a szeme.  Még sosem láttam őt sírni. Most sem akartam, nem így, ilyen körülmények között.

- Elena! - suttogja meglepettem, majd azonnal hozzám lép és leül a székre. - Hát felébredtél! - megsimogatja az arcom. A szemei könnybe lábadnak.
- Apa! - tátogom, majd elsírom magam.
- Kicsikém, azt hittem sosem térsz magadhoz! Azt hittem örökre elveszítettelek! - mondja, a könnyei lecsordulnak az arcán, amit azonnal le is töröl.
- Apa! - tátogom ismét sírva.

Ezután csak néztük egymást és sírtunk. Nem sokkal később, apa elment szólni az orvosnak, hogy felébredtem. Az orvos feltett egy pár kérdést, majd szólt a kint várakozó rendőröknek. Ők is feltettek egy csomó kérdést, amire válaszoltam egy papír és egy alkoholos filc segítségével, mivel hang nem jött ki a számon. Megkérdeztem, hogy be tudták e mérni a telefonom, de azt mondták, hogy nem, ezért nem tudtak megtalálni. Persze, ezt amúgy is gondoltam. 
Az orvostól megtudtam, hogy négy törött és kettő megrepedt bordám van. Agyrázkódás, rengeteg zúzódás és bal combom csontja megrepedt.
Miután a rendőrök is elmentek apa elment a büfébe, hogy hozzon magának ennivalót. Mikor visszaért, adott inni.

- Beszéltem a bátyáddal. Nemsokára itt lesz. - mondta, miközben leült a műanyag kávéspohárral a kezében.
- Liam is jön vele? - írtam le.
- Igen.
- Mióta vagyok kórházban? - írtam le a következő kérdést.
- Túl hosszú ideje. - sóhajtotta apa bánatosan. - Három hete.

Te jó ég! Három hete aludtam és nem tudtam semmit sem magamról.

- Hé! - simít végig az arcomon apa. - Most már minden rendben lesz. Itt vagy velem, velünk.
- Sajnálom! Sajnálom amit miattam éltetek át! - írom le könnyes szemekkel.
- Óh kicsim! Ez nem miattad történt.
- Mattet elkapták? - írom remegő kezekkel.
- Még nem találták meg. - mondja elszomorodva. - A szülei is keresik.

Ittam pár kortyot, majd a szemem sarkából megláttam egy alakot. Odafordítottam a fejem.
Diego!
A bátyám megkövültem állt ott, az arca fájdalmas volt. Mellette pedig ott volt a legjobb barátnőm, Rosa! A szemeim könnybe lábadtak, és feléjük nyújtottam a kezem. Diego és Rosa is botladozva megindult felém, majd mikor odaértek a bátyám lehajolt és a homlokát az enyémnek nyomta.

- Végre felébredtél! - suttogja.

Csak bólogattam, majd mikor elhajolt, láttam, hogy az arca könnyes.

- Sajnálom! - tátogtam.
- Ne! Nem neked kellene sajnálni! Ha elkapom azt a rohadékot...
- Diego! - szól rá apa.
- Tudom! - mondja sóhajtva.
- Rosa! - tátogom ránézve. Az arca elnyűtt.
- Itt vagyok! Istenem, de jó látni végre! - mondja elcsukló hangon, majd megölel. - Hiányoztál! Hogy érzed magad? - kérdezi majd felegyenesedik.
- Fáj minden porcikám, de ezt leszámítva jobban, hogy itt vagyok veletek. - tettem egy mosolygós arcot a mondat végére. - Liam? - kérdezem a papírra írva.
- Kint vár. Behívom neked. - mondja a bátyám, majd apával és Rosával együtt kimennek.

Beletelt pár percbe mire megláttam Liamet a szoba ajtajában. Az arca elnyűtt, fáradt és szenvedéssel teli volt. A szemei könnybe lábadtak. Mikor megpillantottam sírni kezdtem. Lassan elindult felém, majd mikor az ágyamhoz ért lerogyott. Végig a szemembe nézett, egy pillanatra sem fordította el a tekintetét. A szemei ide oda cikáztak az enyémek között. Lassan az arcom felé nyúlt, de mintha meggondolta volna magát visszahúzta a kezét és az enyém mellé tette. Én odacsúsztattam az enyémet, majd megfogtam az alkarját.

- Elena... - suttogta a nevem. - Én...
- Liam ne! - tátogtam.
- Azt hittem elveszítettelek... Azt hittem sosem látlak viszont! - suttogja.
- Igazi túlélő vagyok, emlékszel? - írom le a papírra.
- Igen, az vagy! - halványan elmosolyodik. - Miért nem tudsz beszélni?
- Az orvos azt mondta ez elmúlik. Csak szelektív némaság, a sokk és megrázkódtatás miatt.
- Istenem, de jó, hogy itt vagy. - azzal végre megölelt, mire felszisszentem, mert kicsit megemelt, ami a törött bordáimnak nem tett jót. - Sajnálom! - szabadkozott.
- Semmi baj. Az orvos azt mondta egész gyorsan gyógyulok. - írtam le egy mosolygós fejjel a mondat végén.
- Ha megtalálom azt az elmebeteg rohadékot... - nem tudta folytatni, mert szúrósan néztem rá. - Ne nézz így rám!
- Ne csináld, kérlek! Itt vagyok! Ez az ami számít... - vetem papírra.
- Igen, de, hogy? Összetörve... - rázza a fejét. - A szerelmem ki tudja milyen kínokon ment át és hagyjam annyiban? Hát azt elfelejtheted... - mondja majd felegyenesedik.
- Liam kérlek! - tátogom. - Kérlek ne veszekedjünk!
- Igazad van! De megérthetnéd az én álláspontomat. - mondja, majd leül az ágyam szélére.
- Megértem! - írom a papírra. - Hiányoztál. Csak az tartott életben, hogy rád gondoltam. - megfogom a kezét és amennyire tudom megszorítom.
- Szeretlek Elena! - mondja, majd megcsókol.

Finoman, puhán és óvatosan. Érzelmekkel teli a csókunk mind az ő, mind az én részemről. Rövid csók volt, de mégis hosszúnak tűnt. Épp bejött a nővér a szobába, hogy megnézze mi újság van velem. Egy gyors vizit után ki ment, majd a családom többi tagja visszajöttek a szobába. Mivel a látogatási idő végénél jártunk el kellett köszönnünk egymástól. Megígértették velem, hogy enni és inni fogok, na és persze aludni. Persze mindenre igennel feleltem. Mikor mindenki elköszönt Liam ott maradt még pár percet, majd mikor a nővér negyedszer jött oda és szólt rá, duzzogva ugyan de elköszöntünk egymástól.