A bátyám barátja

54. Fejezet

A fürdőszobában állok. A halovány fényben nézem a testemen levő zúzódásokat, lila foltokat.
A hívásom óta eltelt egy hét. Gondolom nem tudták bemérni a hívásom, így még nem találtak meg.
Matt azóta bűnbánón néz rám. De a harag és a csalódottság a szemében és az arcán még nem tűnt el.
Miután a hajamnál fogva kirángatott a szekrényből megvert. Nem is... agyonvert. Most ennek a szemmel látható nyomai beterítik az egész testem.
Az arcom szerencsére nem sérült meg annyira, viszont beesett és lila karikás szemeim elég nyugtalanítóak. Szerencsére nem lett belső vérzésem, viszont minden ami hozzám ér nagy fájdalommal jár. Nem tudok aludni, mert minden fáj. Még a levegő vétel is nehezemre esik. Talán a bordáim nem törtek el, bár nagyon rosszul néz ki.

- Elena! - Matt hangjára összerezzenek. - Kész az ebéd.
- Mindjárt megyek. - kiabálom vissza.

Mivel a telefonom már nincs nálam, mert összetörte, így az álmatlan időszakokban, azon agyalok, hogyan tudnék eltűnni innen. A házat többször bejártam és találtam pár eshetőséget, ami kiút lehet, de nem sok jóval kecsegtet. Mivel az ablakok csak bukóra nyithatóak így az kilőve. Kitörni nem tudom, mert az túl hangos.
Így várok és agyalok. Várok arra, hátha hibázik, de eddig még nem történt ilyen.
Kimegyek a fürdőből és felveszek egy bő pólót meg egy melegítő nadrágot. A ruhákat Matt hozta a házunkból, mielőtt elrabolt volna.
Minden mozdulat fáj, minden mozdulat nagy erőfeszítésbe telik, így hamar kifáradok. Az alváshiány és a testem fájdalma megvisel, de nem adom fel. Észnél kell lennem.

- Remélem éhes vagy! - mondja, mikor leülök vele szemben a kis kör asztalhoz.
- Hogyne! - mondom leplezett undorral.

Egyébként egy faházban vagyok. Belül nagyon szép! Modern, berendezett. Hasonló, mint Liamé, de ez sokkal nagyobb. Az ajtó zárja erős biztonsági zár, így azon senki nem jut ki vagy be. Kétségbeejtő ez a tétlenség...
Evés után visszamegyek a szobámba és lefekszem az ágyra. A hátam nekidöntöm a párnáknak. Gyorsan veszem a levegőt, aztán képszakadás.
Mikor felébredek már sötét van. Kicsit jobban vagyok, de még mindig nagyon fáj mindenem. Fájdalomcsillapítót nem ad, így kénytelen vagyok megbarátkozni a fájdalommal.

- Hogy vagy? - kérdezi belépve a szobába.
- Szerinted, hogy lehetek, miután agyonvertél? Hm? - nézek rá összehúzott szemekkel.
- Csak magadnak köszönheted! - mondja diplomatikusan.
- Igen? Magamnak köszönhetem? - állok fel az ágyról. - Miért nem hagysz  elmenni?
- Mert az enyém vagy! - kiabálja.
- Hah... - nevetek fel. - Jól figyelj arra, amit most mondani fogok! - emelem rá mutató ujjam. - Sosem voltam és soha nem is leszek a tiéd! Liamé vagyok és leszek! - kiabálom.

Megfogja a kezem és maga felé ránt. Az arcom megrándult a fájdalomra, de kinyitottam a szemem és farkasszemet néztem vele. A szemei cikáznak az enyémek között. Összeszorított álkapcsa lazulni kezd, majd megcsókol. Erősen és durván. Próbálom ellökni, elfordítani a fejem, de nem sikerül. Túl gyenge vagyok és sajog mindenem. Eltol magától és rálök az ágyra. Felkiáltok a fájdalomtól, majd kúszni kezdek. Vetkőzik; tudom mit akar, de nem, ezt biztos nem fogom engedni neki! Már csak a nadrágja van rajta, amit már ki is gombolt. Az ágy másik oldalánál vagyok, lemászok és keresni kezdek valami védekező eszközt.
Matt közben megkerülte az ágyat és beszorít a sarokba.
Gyerünk Elena, gondolkozz! Gondolkozz már!
Ekkor beugrik valami. Ha hagyod magad előbb szabadulsz. Na azt biztos nem, de valamennyit hagyhatok.

Megfogja az arcom két oldalt és összeszorítja a szám. A szemeim és az ajkaim között cikázik a szeme, majd az utóbbit választja. Az ajkai erősen tapadnak az enyémekre. Hagyom, hogy csinálja, ami meglepi és egy pillanatra elbizonytalanodik, de folytatja a csókot. Lassan feljebb húzza a pulóverem, majd lassan kibújok belőle.
Mikor meglátja a foltokat nem szól semmit. Újra megcsókol, de most hevesebben.
A gyomrom felfordul. Hányinger és undor vegyül bennem. Mikor nem bírom tovább ellököm magamtól. Aztán csábítóan elvigyorodom, amitől ő is szélesen elvigyorodik. Közelebb megyek hozzá.

- Szóval ezt szeretnéd? - kérdezem halkan, mosolyogva.
- Igen! - nyögi, mikor megfogom odalenn.
- Abból nem eszel!

Megszorítom, mire felkiált. Elveszem a kezem és letérdelem. Istenem de jó érzés volt. Mikor begörnyed a térdemmel az arcát kezdem ütni, amitől elveszti az egyensúlyát és a földre esik. Kifutok a szobából, majd le a lépcsőn. Amennyire csak tudok, rohanok. Befutok a konyhába és a húsklopfolóval nekiesek az ablaknak. Nem tudom, hogy az adrenalin vagy más miatt, de az ablak pár ütés után kitörik. A üveget pár helyen kiütöm, hogy ki tudjak mászni, mikor elkapja a derekam és visszaránt.
Nem! Ilyen könnyen nem kapsz meg!
Kapaszkodom az ablakkeretbe, a kezem vérzik és csúszik. Hirtelen nagy fájdalmat érzek, mire felordítok és elengedem az ablakkeretet. Mindketten hátraesünk, amilyen gyorsan csak tudok lemászok róla, majd felugrok és a klopfoló után nyúlok. Matt is feláll, majd megáll velem szemben. Az arcán elborult vigyor terjed szét, csupa vér, az orra eltört.

- Azt hitted ilyen könnyen megszabadulsz tőlem? - néz rám megszállottan.
- Nem, de legalább van már kiutam ebből a börtönből. - vigyorgok rá.
- Milyen kár, hogy sosem látod viszont a családod! - azzal nekem ront.

Nekiesek a konyhapultnak. A kezeimet lefogja, majd a pultnak ütögeti, amitől kiesik a kezemből a klopfoló. Próbálom ellökni magamtól, de nem sikerül, mert lefogja mindkét kezem. Ekkor a lábaimmal ismét letérdelem, amitől egy pillanatra enged a szorításon. Ezt kihasználva a kezeimmel ellököm, és felkapom a klopfolót, majd nagyot lendítek felé, amivel eltalálom a fejét. Összeesik, de nem foglalkozom vele, felmászom a pultra és kiugrok a szabadba. Futni kezdek és megkerülve a házat a jobb oldali fás terület felé szaladok, be az erdőbe. Ahogy a lábam bírja futok, szlalomozok a fák között.

Nem tudom mióta futok, de már botladozok. Megállni nem merek, így gyors sétára váltok. Folyamatosan tartom vissza magamba a sírást, de csak kibukik pár könnycsepp. Minden tagom fáj. A tüdőm szúr, ég, a légszomj elviselhetetlen. Elbújok egy vastag törzsű fa mögé, majd a földre rogyok. Csillapítom a lihegésem és próbálok megnyugodni. Mikor valamennyire sikerül, felállok, körbenézek és fülelek. Mivel vak sötét van, így nem látok semmit. Elindulok, ekkor hallok valamit. A hang irányába kezdek el menni. Ahogy egyre közeledek, egyre erősebbek a hangok is.
A fák közül kilépve egy autópályát pillantok meg, ahol az autók száguldva közlekednek.