Ne engedd el a kezem | VKOOK

37

Egy gunyoros mosollyal mértél végig tetőtől - talpig, mintha csak a lelkembe vájtál volna azokkal a gyönyörű íriszekkel, míg én az addigi nemtörődömségemet elfelejtve remegtem meg a pillantásod alatt, majd halkan szólaltál meg.
- Köszönöm az őszinteségedet. Legalább egyszer igazán megtiszteltél vele. - mosolyogtál rám szomorúsággal telt lélektükrökkel, ami miatt hatalmasat dobbant a szívem, majd hátat fordítottál nekem. Keserű szájízzel rontottam vissza a lakásba, és vágtam be az ajtót magam mögött; dühöngtem, toporzékoltam, akár egy kisgyerek, majd a tincseim közé markolva guggoltam le és hajtottam fejem térdeim közé. A mozdulatsort egy hangos üvöltés kísérte, ami mintha a gyomromból szakadt volna föl, visszhangzott a falakról, csendes, mérgező megbánással fűszerezve, ami holtomiglan fog kísérni, tudom jól. Azóta is ha eszembe jut, egy fekete özvegy násztáncát kísérő hamiskás siratódala áll össze bennem - mintha élve akartam volna felfalni a kiszemeltemet, téged, de minimum elsorvasztani, hogy aztán kiigyam belőled az életet. Ilyennek láttam magam: nyomorúságosan érzéketlennek, egy utolsó vesztesnek, aki a legféltettebb kincsét vetette hanyagul az éhező kutyák elé.

Hogy ezek után képes voltam-e szembenézni a tetteimmel végre, hogy észrevegyem, mennyit ártottam neked? Sosem voltam képes listába foglalni a ballépéseim, mert mióta megismertelek, azok csak megszaporodtak, és szépen sorakoztak a nem kívánt trófeák sorát gyarapítva. Az ember akkor jön rá, mit veszített, amikor már késő, és már kicsusszant az ujjai közül - örök igazság, ami egyenesen fejbevágott, amikor felrémlett előttem a mosolyod és a finom, ártatlan érintéseid. Rájöttem, hogy az, aki szeretetre vágyott, mégis azt akarta bizonygatni magának, hogy valójában senkinek sem kell ezen a világon, az én voltam, és nem te Édesem. Féltem, mit tesz majd velem a szerelem, rettegtem előre, mi lesz majd, ha túlságosan megkedvellek, aztán elveszítelek, de mire lehullt a sötét lepel szemeimről, már késő volt - hiába aggodalmaskodtam, hiába féltem és vacogtam előre a magány hűvöse miatt, s egyedül vonszoltam a láncokat, amiket én aggattam magamra régen.

- Olyan ostoba vagyok! - Üvöltöttem, mielőtt újabb indulatfergeteg burjánzott el a testemen, öklöm hangosan csattant az egyik faajtón. Nagyot kiáltottam fájdalmamban, majd ugráló, cikázó gondolatokkal vágtattam a lakás különböző pontjaiba a megoldást keresve, ami cseppet sem volt egyszerű, hiszen jól elbaltáztam mindent egyetlen, hanyag mondattal.
Az értelmetlen kiáltozásomnak hirtelen lett vége, amikor újra visszapörgettem magamban az elmúlt perceknek tűnő hosszú órát, és felsejlett előttem egyetlen addig ragyogó, mostanra azonban fénytelen szempár - a Tied volt az, ami csalódottsággal, és fájdalommal telt. Annyira ismerős volt ez a pillantás, olyan mértékben, hogy megijedtem tőle, de csak akkor jutott el tudatomig a hasonlóság, amikor íriszeim megtalálták egyik már elhalványodott, régi emlékemet; egy fotót, amin a kórházban feküdtem épp, és anyáék öleltek át mosolyogva, de én nem voltam boldog, sem büszke magamra, inkább vágytam még akkor is a sötétséget, a magába szippantó, selymes túlvilágot.

A nap sokáig kísértett, amin megpróbáltam eldobni az életemet, mert nem bírtam tovább elviselni, hogy őseim gyűlölik azt, aki én vagyok - ezzel én sem voltam másképp, hiszen ki tudott volna szeretni egy ilyen hibás terméket, ami megjavíthatatlan? Melegnek születtem, ezzel örök kárhozatra ítélve szülőim terveit velem, és a házassággal - nem volt utóda annak, amit ők felépítettek, legalábbis az ő szemükben nem létezett fiú örökös, hiába, csak némi vagyonból és a névből állt ez a nagy hagyaték, mégis fájt, hogy nem adhatom meg nekik azt, amire ennyire vágytak. Nem vihettem tovább a nevünket, mert sosem született volna gyermekem, de én ezt nem sajnáltam, hiszen csodálatos életben reménykedtem addig, amíg ezt a képembe nem vágták kegyetlenül. Talán ezért fogadták rosszul, amikor megtetszett valaki, amikor igazán szerelmes lettem oly régen, még piciny gyermekként, és ezért is ellenkeztem ennyire nagyon, hogy az érintéseid élvezhessem. Ha mindez nem lett volna, felhőtlen éveknek néztünk volna elébe.