Ne engedd el a kezem | VKOOK

28

Taehyung

Végtelenül boldog voltam, hiszen a történtek után nem csak igent mondtál az újabb találkozóra, hanem ugyanazzal a közvetlenséggel voltál képes megmaradni mellettem, beszélgetni velem, és immáron nem csak én kezdeményeztem a csókunkat, hanem te is beszálltál a játékos, pajkos tevékenységbe. Ugyanazzal az elsöprő erővel hatott rám, mint korábban, a legelsőnél, de ezúttal sem tudtam kiélvezni a mámoros zamatot, melyet ajkaidról nyertem, hiszen újból félbeszakadt párnáink csatája - ezúttal Jimin toppant be, átvitt értelemben rúgta ránk az ajtót, és csapott patáliát, holott még én is úgy gondoltam, hogy nincs igaza, nem kellene behódolnom neki - mégis megtettem.

Egyik döntés borzalmasabb volt, mint a másik, és őszintén, fogalmam sem volt, melyik a helyesebb, és a kevésbé fájdalmasabb - félbehagyva a randevúnkat caplattam barátom után, aki, akár egy tank tört előre, el nem engedve a csuklómat, amit dühében lassan összeroppantott; talán észre sem vette a nagy sietségben, mekkora erővel szorongatott, és azt sem, hogy kétségbeesetten próbáltam felkeresni íriszeit, amelyek egyszer sem pillantottak felém.

- Kérlek Chim, lassíts. - Kérleltem alig hallhatóan, pihegve, mert nem bírtam tovább a gyors sétatempót, valamint szívem sem bírta, ahogyan szétszaggatták azt a kételyek és a végeláthatatlan kérdések.
Hirtelen torpant meg hangomat hallva és fordult velem szemben, így a lendülettől, ami vitt engem, nekicsapódtam testének, de ő csak durván lökött el magától; hátratántorodtam, és fejben kerestem, mit, és hol rontottam el.

- Elegem van! - Nyögte fájdalmasan, dühtől torzult arccal, könnyektől csillogó szemekkel, amik mindig is a gyengéim voltak, ha róla volt szó, de akkor még nem hagytam magam: erős ember képében akartam tetszelegni.

- Nem értelek téged, komolyan nem fogom fel, hogy mi bajod van hetek óta? Miért zavar ennyire, hogy randevúzok Kookkal?! - Kérdeztem megemelve a hangomat, erősen gesztikulálva, mire gúnyos, szívettépő kacaj szakadt fel belőle; amint feltettem a kérdést, már féltem a választól, mert úgy éreztem, van tartanivalóm, bennem volt a félsz, hogy mivel rukkol elő, ami majd teljesen megsemmisít, felborít körülöttem mindent, amiben addig hittem.

- Te annyira vak és hülye vagy, hogy el sem hiszem, hogy még mindig melletted vagyok. - Ingatta fejét lenézően, kétségbeeséssel telt lélektükreivel engem vizslatva végig, amíg egy helyben toporgott a fák között.

- Mi lenne, ha nem kerülgetnéd a forró kását, hanem kiböknéd végre, hogy mi bánt? Legjobb barátok vagyunk, és mégsem tudom már, mire gondolsz, mert soha nem mondasz semmit nekem. - Igyekeztem kedvesen fogalmazni, de a keserűség, ami lelkem mélyéről tört a felszínre, egyenesen elvette az eszemet, megremegtette végtagjaim, amikkel hevesen kapálóztam. - Miért olyan nehéz elfogadnod, hogy boldog vagyok? - Ejtettem a szavakat lassan, kimérten, és úgy tűnt, nagyon jó helyre szúrtam; nem akartam bántani, és meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel olyan pontot találok benne, ami ilyen hatással lehet majd rá - annyira bolond voltam.
Jobbjával másik alkarjára simított, míg szemlesütve sóhajtozott, és nem úgy tűnt, hogy egyhamar felelt volna, így újra elnyitottam párnáim, hogy kérdőre vonjam, de ehelyett, mintha megérezte volna a közelgő robbanást, összeszedte magát, és tüzes tekintetével felperzselte arcomat.

- Nem tűnt fel, hogy szerelmes vagyok beléd? - Hangja, édes orgánuma elcsuklott az utolsó szavacskánál, a gyomrom pedig bukfencezett egyet a kérdésre; elsápadtam, és ketyegőm is felmondta a szolgálatot egy jó időre. Az idő, a tér megfagyott körülöttünk, és hirtelen csak őt láttam: sós cseppektől csillogó, gyenge pillantását, ahogyan teste halványan remegett meg a kijelentés után - padlót fogtam, s velem együtt az állam is.

- Ugye ez most csak egy rossz vicc? - Nyögtem ki nagy nehezen a hirtelen összekapart, válaszként funkcionáló kérdésem, ami nem érintette annyira jól idősebb barátomat, ugyanis zavartan, kínosan kapta el rólam árulkodó tekintetét. - Ha igen, akkor nagyon rossz emberrel szórakozol, ugyanis ha rémlik, egyszer már közeledtem feléd, de akkor csúnyán elutasítottál. - Ingattam fejem hitetlenül, dühtől forrongva legbelül, hátrálva egyetlen lépést; folyamatosan pásztáztam alakját, ami annyira aprónak tűnt, ártatlannak és védtelennek, hogy képtelen voltam nem szánalmat és sajnálatot érezni iránta: mintha ösztönből meg akartam volna védeni, pedig erre nem volt semmi szükség - valójában nem volt olyan elesett, mint amilyennek mutatta magát.

- Úgy tűnik, mintha a bolondját járatnám veled? - Szólalt fel halkan, remegő hangon, s gyémántcseppjei is útnak indultak közben, amik mintha láthatatlan karcokat, sebeket ejtettek volna saját, törékeny lelkemen, ami oly kijátszhatónak, becsaphatónak bizonyult; elárult engem egyhamar.

- Őszintén, fogalmam sincs. Szeretném azt hinni, hogy csak egy borzalmas tréfa az egész, de... - Elakadtam, mert annyira sokat akartam egyszerre mondani, hogy végül egyetlen érv, vagy éppen ellenérv sem jött ajkaimra.

- De? - Íriszei reménykedve csillantak fel, és valamiért, ezt a pozitív érzetet csírájában kellett volna elfojtanom, távolodnom tőle, ahogyan ezt az elmúlt hetekben tettem tudat alatt is; végül ebben is hibáztam, reményt adtam neki, kiskapukat mutogattam felelőtlenül, térképet a szívemhez, mintha abban bíztam volna, majd valóban visszatérnek már elporladt érzéseim az irányába, holott azokat halálra ítéltem az elutasítás pillanatában.
Halvány reménysugár sem volt arra, hogy újra, ha csak minimálisan is, de szeretni tudjam őt.

- Nem kecsegtethetsz ilyennel pontosan akkor, amikor végre úgy hiszem, hogy elérem a vágyott boldogságot. - Motyogtam bátortalanul, mert igazán még én sem tudhattam, miben, esetleg kiben lelem majd meg azt, amit évek óta kétségbeesve, sikertelenül kerestem mindenütt, hiába találtam a rád - hiányzott a magabiztosság, és ez volt az egyik legnagyobb hibám, ami bűnömmé is vált.

- Hiszed, de nem tudhatod. Azzal viszont tisztában vagyok, és jól lehet, te is, hogy jobban ismerlek, mint bárki más. Nem véletlenül én voltam előbb a szívedben. - Lassan, mint egy, a létezésem leláncoló, bitang óriás közeledett felém, eltiporva a zsenge virágok szirmait józan elmémmel együtt; zsigereimben éreztem, hogy elhozta számomra a pusztulást, beteljesítette feketére mocskolt utamat, amire nem akartam rálépni már többé: nem kaphattam meg egyszerre mindent, büntetlenül.
Két piciny kéz kúszott be látóterembe - ezzel szertefoszlatva ábrándjaim, mikkel éppen a kiutat kerestem a veremből, ahová önerőmből zuhantam éppen -, és simítottak finoman mellkasomra, kellemes, érzéki zsibongást váltva ki porcikáimból. - Válassz engem, és megadok neked mindent, amire vágysz. - Suttogta a szavakat édességeimre, úgy vájkálva bennem, játszi könnyedséggel, csavarodva rám, akár egy álnok kígyó.

Hmm hmm, kellemes hétvégét kívánok nektek🤭
Most szemét módon ezzel hagylak itt titeket töprengeni: mi a fene folyik itt? 😂
Borahae💜🏳️‍🌈✌️