Ne engedd el a kezem | VKOOK

21

Jungkook

Nagyon régen éreztem már úgy, hogy összeomlik a világom, a fejemre hullik minden, mintha egy szemetesláda teljes tartalmát zúdítanák a nyakamba, melynek bűze beleivódik a bőrömbe, az alá is, hogy sose szabadulhassak tőle. Pontosan ettől a káosztól szenvedtem akkor, és azt kívántam, bárcsak sose találkoztunk volna, mert rettegtem, remegve vártam a halálomat a sarokban tekergőzve felakadt szemekkel - te hoztad rám a vesztemet.

Mégsem hibáztattalak, nem gyűlöltelek érte, csupán figyeltem, ahogyan szemeid szánakozva figyelik, amíg szépen lassan elhervadok; mintha ezt élvezted volna, mustráltál engem, vigyorogva, olyan éles görbülettel csókolnivaló ajkaidon, hogy finoman, egy egyszerű mozdulattal vághattad volna keresztül torkomat, hogy a bíbor cseppek patakokban folyva, majd egyre halkabban koppanva végezzék a padlón.

Mit nekem a saját vérem, ha már azt éreztem, hogy nem az tart életben?
Fejemben visszhangzottak anyám elrettentő, borzalmas szavai, felbolygatva bennem addigi összes képzetem, eszméimet, mindent, amiben csak képes voltam bízni előtte.
Szerelem és vágy.
Nem hittem, hogy valaha képes leszek még bármit is érezni, hogy ez a számomra évek óta névtelen ismerős ellátogat majd hozzám, belefojt saját könnyeimbe, és gúnyosan fog nevetni az arcomba még egyszer.
Elfelejtettem, milyen volt várni, izgatottan bizseregni minden porcikámban, de fel kellett rúgnod azt az édes eufóriát, amiben ellebegtem hosszú évekig - éreztem, újra éltem és égtem, és talán az volt a legrosszabb, hogy már tudatában is voltam ennek.

Két perc..
Szusszanva, megalázva hajtottam le fejemet az iskola kapuja mellett ácsorogva, míg reményvesztetten dőltem az akkor utolsó támaszpontot nyújtó hideg, szürkés falnak. Bíztam még abban, hogy meggondolom magam, hogy majd ijedten, kiugró szívvel fújok visszavonulót, hazamegyek és a lábam sem fogja érni a földet; morfondíroztam, sanyargattam magam, ösztökéltem lábaim, hogy induljanak, meneküljenek, amíg még lehetséges volt.

Már csak egy..
Nem volt több időm, akkor kellett döntenem, hogy szívem kulcsát a kezeidbe helyezem-e aznap, vagy sem, hogy beléd veten-e bizalmamat, az utolsó cseppet, a reményem magvait, megvárva, hátha kihajtanak, ha nem adva fel táplálom, locsolgatom őket gondosan.

Ellöktem magam a faltól, és a levegőt kapkodva iramodtam meg az út felé, hogy magam mögött hagyjam a pillanatot amikor először megláttalak; téged és az érzelmeket - mindkettő oly közeli volt már, ijesztő, félelmetes -, de nem így volt megírva a nagy könyvben, hibáztam és tévedtem.

Széles mosolyodra fájdalmasan nagyot dobbant kicsi szívem, hirtelen az összes vérem meglódult a testemben, kellemes, mégis szúró bizsergést indítva el bennem.
- Szia Kook. - Oly lágyan, óvatosan ejtetted az általad kreált nevemet, becsben tartva ezt, amit adtam neked, ezt az egyetlen szót, hogy abban a pillanatban nem tudtam utálni magam, mert másra kényszerítetted gyenge valómat. Emiatt éreztem azt, hogy te lehetsz majd, akiben feltétel nélkül bízhatok, hogy rád bízhatom törékeny lelkemet; vigyázni fogsz rám, ölelni engem, mint a legdrágább kincsedet. Naivan hittem, hogy lehetnék az az ember, kire úgy nézel, mint senki másra előtte.

- Szia.. Taehyung.. - Tettem hozzá nevedet, félve, hogy ez már túl intim, túl bizalmas lesz, és a kettőnk közti láthatatlan, engem gúzsba kötő fonal csak erősebbé válik ettől, de nem sokáig pironkodhattam az elmúlt másodpercekben történtek miatt, mert a fiú, akinek állandóan elfelejtetttem a nevét, flegmán, nemtörődöm módon szólalt meg, megszakítva a negédes pillanatot, a földre rántva engem modortalanságával.

- Ha befejeztétek, indulhatunk végre?

Aprót bólintva haraptam be ajkamat, mire te egy őszinte, kedves mosollyal biccentve igazítottad meg táskádat, le nem véve rólam szemeid addig, amíg beléd karolva nem rántott magával az a szemétláda.
Hogy miért éreztem ilyen mértékű ellenszenvet?
Olyan sunyin, elégedetten sandított rám, amiért ő állt közelebb hozzád, hogy felfordult tőle a gyomrom is, meg akartam fojtani, nekiesni, és addig ütni, amíg le nem szárad a karja, amivel érintett téged - már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Én akartam a helyében lenni, önfeledten beszélgetni veled, holott a közeledben még csak megszólalni sem voltam képes normálisan, nemhogy hosszabb társalgást folytatni. Reménytelen voltam, hülye és kétségbeesett - ezért bólintottam rá a kérdésre, veletek megyek-e, hogy jobban megismerjük egymást?

Értékeltem és egyben gyűlöltem, hogy legalább te hátrafordultal olykor, kíváncsian vizslatva engem, vajon követlek-e még benneteket, látom - e még a tökéletesen megkomponált színdarab befejezését, és esküszöm, nem vártam mást, mint azt, hogy egy csókkal pecsételjétek meg azt az egész elcseszett napot. Az lett volna az igazi kegyelemdöfés, a tőr a szívemben, ha ezt kellett volna végignéznem, de az imáim meghallgatást találtak, nem kellett még nagyobbat csalódnom benned - pont ezt akartam elkerülni, ezért nem akartam közelebb kerülni a benned rejlő álnok kígyóhoz, megismerni téged, elhinni, hogy van benned jóság, mert az utolsó esélyt adtam a kezeidbe, hogy vigyázz rá, a csenevész, burjánzó, semmirekellő érzelmeimmel együtt, melyek a virágzással egy időben indultak bomlásnak is.

- Jungkook, nézd! Itt árulnak olyan fagylaltot, amiről meséltem neked, emlékszel? Ugye eszünk egyet? - Szakítottad ki karod az ördög fogságából, mire halovány mosoly jelent meg ajkaimon; nem volt szép a káröröm, de abban a pillanatban magasról tojtam erre a szabályra, amit anno szüleim próbáltak lenyomni a torkomon. Örültem, hogy végre én kaphattam a figyelmedből és nem a narancs hajú démon, akinek szemei villámokat szórtak felém.
Mint akiket ősellenségekké teremtettek, még a lélegzetvételeinkkel is csócsáltuk, ócsárultuk egymás létezését - nem tudtam, hogy volt ez lehetséges, hiszen későbbi állításod szerint nem volt köztetek semmi sem, mégis tiszta szívből gyűlöltem őt.

Kellemes hétvégét mindenkinek 💜
👇
⭐