Ne engedd el a kezem | VKOOK

29

Jungkook

Pár nap telt csak el azóta, hogy olyan szépen leléptél az alacsony ördöggel, és egyre inkább azt éreztem, hogy távolodtsz tőlem, mintha már látni sem akartál volna, ez pedig végtelenül kétségbeejtett, mert már az órákon sem mellettem ültél. Nagyon rosszat sejtettem a kis barátoddal kapcsolatban, és minden egyes perccel csak növekedett a bennem tomboló káosz, ahogy elképzeltelek téged az ő karjaiban az enyéim helyett. Nem volt ő más, csak egy alávaló, sötét démon, aki nem ismert kegyelmet, és annyi volt csak a célja, hogy kettészakítson minket, ezzel a szakadékba taszítva engem az addigi látszatboldogságommal.

Alattomos, kétszínű mocsok volt, aki az arcodba vigyorgott, becézgetett hízelgően, hogy aztán kifacsarva taszítson távol magától, mint egy szánalmas, meggyötört porhüvelyt.
Ezért is féltettelek, és azért, mert annyira kínzóan szerettelek téged; már az első perctől fogva nem hagytál nyugodni engem - utólag sokkal okosabb volt az ember, így már beláttam, mennyire nagyot hibáztam, hogy olyan sokáig várattalak a válaszaimmal. Persze érthető okaim voltak minderre, ésszerű magyarázatok, amik miatt képtelen lettem volna porrá zúzni saját védőfalaim, és emiatt esett nehezemre elismerni, hogy nekem is voltak érzelmeim, melyekbe te leheltél új életet.

Mondanom sem kell, a pár napnyi magány után ugrálni támadt kedvem, amikor rövid üzenet formájában hívtál újra a tópartra, ami kedvenc helyemmé vált; nem is azért, mert olyannyira gyönyörű lett volna, hanem mert veled lehettem ott, s megszépítetted nekem azt az ártatlan, unalmas kis füves részt is, amit a titkolt, csodálatos találkozóink során ültünk ki alfelünkkel.
Izgatottan válogattam felsőim között, azon agyalva egyfolytában, miben látnál szívesebben, mert azelőtt minden nap megdicsérted a rajtam pihenő darabokat - nem is a ruha számított igazán, mégis jól esett ezzel a jelentektelennek tűnő tevékenységgel elütni az egyre fogyó perceim sokaságát, hátha ezzel hamarabb látlak téged.

Naiv voltam, oly tudatlan és vak, vagy csak túlságosan próbáltam hinni abban, hogy közöttünk továbbra is minden rendben volt - gondosan elzártam agyam egy rejtett kis zugába a kételyeim, hogy újra őszintén örülhessek neked; ha csak egyetlen percre is, de újra hitvány mosolyod melengesse a szívemet.

- Szia. - Ott voltál előttem, hatalmasra nyílt szemekkel mérve végig engem; szemtől - szemben álltam önnön valóságommal, azzal a személlyel, aki a világot jelentette nekem, és ahogyan íriszeid pásztáztak engem hitetlenül, forró pír lepte el orcáimat. - Menjünk Tae. - Összekulcsoltam ujjainkat, nem törődve az undorodó, lenéző tekintetekkel, melyek gyáván, értetlenül utunkat keresztezték - csupán engedtem a kísértésnek. Ha csak egyetlen nap volt a boldogságom, azt felhőtlenül akartam megélni, veled, a karjaid között, az illatodban fulladva meg, hogy te legyél az életem, és egyben a halálom is.

Az sem érdekelt, hogy csendben meneteltünk egymás mellett, egyetlen szóval sem szakítva meg a gyötrelmes hallgatást; szeltük a métereket, majd a már jól ismert, kipusztított részre telepedtünk le, ugyanúgy: némán.
Lábaim kinyújtóztatva figyeltem a napsugaraktól pompázó vízfelszínt, az olykor verdeső madarakat, és nem lazítottam a szorításon ujjperceid körül, mert eszem ágában sem volt elengedni őket; biztonságot nyújtottak, hiába hullámzott bennem a kétségbeesés tengere.
- Miért hívtál? - Tettem fel a kérdést nyugalmat mímelve, rezzenéstelen arccal, holott a legfájdalmasabb dolog volt elindítani a beszélgetést, melynek tudtam, hogy nem lesz jó vége.

Jó ideig hallgatagon meredtél a talajra, amit én magam csak a szemem sarkából láttam; meg sem mozdultál, csak morzsolgattad kézfejemet, szádat rágcsálva, erősen ráncolva homlokod, mintha a gondjaid a redők közé ültek volna ki látványosan.
- Beszélnem kell veled.

Szívem fájdalmasan nagyot dobbant ennek hallatán, mint bármelyik épeszű embernek, ha meghallotta ezt a vészjósló mondatot, mégsem estem kétségbe, legalábbis külsőre nem; ugyanazokkal a megkeményedett vonásokkal fixíroztam a tavacska felszínét, és válaszoltam halkan.
- Hallgatlak. - Nagyot kellett nyelnem, és haloványan meg is remegtem, amíg mély levegőt szívtál magadba, hiszen éreztem, közeledik egy sötét felhő, mely lassan eltakarja, elveszi majd a Napomat, koromfeketébe borítva mindent, amiben addig hittem - amit addig szerettem.

- Nem is tudom hol kezdjem.. Annyira.. - Ingattad fejedet, vergődve gondolataid kuszaságában; csak ketyegőm mardosta, tépte darabokra lassan a várakozás, és a halál gusztustalan bűze - a lelkemé.

- A legelejéről. Kezd onnan, és térj a lényegre. - Tömören fogalmaztam, s talán a kelleténél durvábban ejtettem ki ezt, de úgy éreztem, ha nem sürgetem a dolgot, menten szétrobbanok, elporladok melletted, mielőtt bármit is mondhatnál. Kapkodtam a levegőt, hittem, hogy mentem megfulladok, belepusztulok a mérhetetlen szerelembe, ami bimbózott bennem; vártam, hogy kimond végre, nem kellek neked, elhagysz végül, és új menedéket találsz annak a féregnek a karjai között - hogy az ő csókjaiban veszel majd el az enyémek helyett, mert neked én már értéktelen vagyok, és voltam mindigis, csupán játszadoztál velem. Annyira naiv voltam, egy önmagát kárhozatra ítélő bolond, aki fogódzkodót keresett az egyetlen dologban, amit sosem kaphatott meg igazán - vagy csak fülig szerelmes, ki tudja már?

- Ahogy szeretnéd. - Haraptad be alsó ajkadat, s emiatt olyan erős késztetést éreztem, hogy megkóstoljam azokat az édes párnákat, még egyszer, talán utoljára, mielőtt végeszakad mindennek, hogy gyémántcseppjeim útnak eredtek, végigszántva arcomon.
Még akkor is, abban a szent pillanatban is az érdekelt csak, hogy veled mi lesz, és te hogyan éreztél, mert könnyeim látva elpityeredtél és remegve szusszantottál. Őszintén sajnáltalak, szántalak, a szívem szakadt meg érted, amiért kételyek között vergődve láttalak, szomorúan, összetörten, pedig valójában én szorultam volna vigasztalásra.

- Minden rendben. - Szipogtam könnyáztatta szemekkel, és megértően simítottam ujjaim szobor szépségű arcodra, szemhéjaim leeresztve, ahogyan minden erőmmel azon voltam, ne előtted törjek szilánkosra; hogy legalább kaparjam össze magam addig, amíg elmész, itt hagysz engem, s már csak a nyomasztó magány lesz a társam helyetted, hogy újra abban a sötét zárkában találjam magam, nincstelenül.

Egyetlen szót formáltál húsos szerveiddel, de mintha nem jutott volna el hozzám egyetlen pisszenés sem; már nem éreztem a lábam alatt a talajt, a fülem zúgott, sípolt hangosan, szédültem, pulzusom pedig az eget verdeste, megállás nélkül, ujjbegyeim bizseregtek, bőröd minden centije perzselt ott, ahol érintkezett velem. Égett a tüdőm, olvadt a testem, egyszerre volt melegem, és fáztam, míg a jeges valóság eljutott csontjaimig szaggatva széjjel.

Kellemes hetet nektek💜🥰🏳️‍🌈
👇
⭐⭐⭐