Ne engedd el a kezem | VKOOK

25

Sziasztok! 😊🤟
Újabb rész következik, és előre szólok, azoknak, akik nem olvassák Jungkook részeit, hogy nagyon sok mindenről fognak lemaradni. 🤔
Igen, ez nem egy olyan történet, ami a cselekedetekről, vagy a hú de nagy csavarokról híres, az érzelmekre fókuszálok benne, így aki nem veszi a fáradtságot, hogy mindkét fél érzelmeit megértse, annak nem lesz a végén teljes a történet.
A ti érdeketekben szóltam erről💜🥰

Illetve, ha minden jól megy, ma vagy holnap hozok egy új részt A szívemet adnám - ból is. 🤭

Kellemes olvasást, és szép hétvégét kívánok mindenkinek😊🏳️‍🌈
👇
⭐

Jungkook

Vártam, remegtem, mert nem tudtam pontosan mi fog történni, s mikor ajkaid hozzám értek - hiába vezettem végig fejben rengetegszer, mennyire ízlelném párnáid én magam - fogalmam sem volt arról, mit kell tennem, és legalább annyira volt ez kétségbeejtő, mint amilyennek elképzeltem előtte.
Nem értek még így hozzám egyszer sem, és nem tudtam, hogyan kellene mozdulnom, vagy éppen hogy nem, mi az, ami ilyenkor illendő, hogyan mozdítsam szerveim, mert soha nem csináltam még ilyesmit, bármennyire volt ez furcsa a korunkbeliek körében.
Te kérdezted, léphetsz-e, így hagynom kellett volna, hogy csak te érints, vagy moccanjak? Csak te csókolhatsz, vagy én is téged? Hogyan működött mindez?

Annyi kérdésem lett volna akkor, mégis féltem feltenni őket, de képtelen is lettem volna megszólalni, hiszen puha, varázslatos párnáid követelőzőn simultak az enyémekre. Sóhajtottam, mert kellemes volt maga az érzés, testem megremegett, ahogyan ajkaid kóstolták enyéimet, reszkettem, de agyam hátsó zugában ott villogott a vészjelző, hogy valami nagyon nem volt rendben ezzel.
Nem szerethettem egy velem egy neműt, mert nem volt helyes, a szívemnek mégsem tudtam parancsolni, és a figyelmeztető áramütések, a rettegés ellenére feléd mozdultam akkor, mintha nem akarnám, hogy valaha is véget érjen ez a bizsergés, a szédítő, őrjítő hullám, mi bennem tombolt, miattad.

Gondolataim megállíthatatlanul cikáztak, veszélyes, ismeretlen vizekre evezve, engem is láthatatlanul sodorva a rémület felé, és el akartalak lökni magamtól, hogy mindez megszűnjön, és hirtelen te is felszívódj az életemből. Minden olyan egyszerű volt azelőtt, amíg nem láttalak, nem töltekezhettem illatoddal, nem indítottál útnak szavaiddal a rejtélyes sötétség felé, mely borzasztott és szorongatta lelkemet.
Ilyen hatással voltál rám, egyszerre vágytam a közelséged, és akartalak messzire taszítani, börtönömtől messze űzni téged, de nem voltam elég erős, hogy a döntést én hozhassam meg; kezeim maguktól mozdultak, s mikor hátam a kemény, hideg földön landolt, nem is ellenkeztem tovább, kiüresedtem legbelül.

Ujjaim selymes, bársonyos tincseid közé vezettem, szemeim szorosan zárva össze haraptam meg alsó csodádat, mely nyálamtól csillogott, attól volt annyira édes, sikamlós. Valóban hittem, hogy egy tekergőző, engem halálig sanyargató kígyó voltál csupán, és ez is csak egy volt a fortélyaid közül, mely arra szolgált, hogy összezavarjon, megbolydítson teljesen.
Nyelved éreztem meg szájüregembe siklani, alattomosan, mintha a tudatom felett akartad volna átvenni az irányítást; szívem megszűnt dobogni egy pillanatra, szemeim kipattantak a váratlan érzésre.

Remegő, pólód anyagát görcsösen szorongató ujjaimmal toltalak el magamtól, fejünk fájdalmasan koppant össze, mert gyorsan ültem fel. Meglepetten, kíváncsi íriszekkel méregettél, homlokod sajgó pontját dörzsölve, mintha nem értenéd, miért fújtam visszavonulót ilyen hirtelen, pedig nagyon jól tudhattad, mi sanyargatott engem legbelül. Ez a terved része volt, az ujjad köré csavartál, bolondítottál, szédítettél, mert nem az számított, hogy engem mi tett volna boldoggá, csupán az, hogy a te vágyaid beteljesüljenek, s onnantól feledésbe merültem volna én is örökké - ezt nem adtam meg neked azonnal, mert a gondolat is kikészített, hogy onnantól nem léteztem volna többé, egy másodpercet sem kaptam volna tőled.

- Talán jobb lenne hazamennem. - Nyögtem ki nagyon nehezen, én magam is meglepődtem azon, mennyire gyenge, remegő hangon szólaltam meg; a te közeledben feledtem el ezt az egyszerű képességet, a tudást, mellyel beszélni voltam képes. Ha melletted voltam ez is nehezebben ment, mint a lélegzetvétel, ugyanis mellkasomból elemi erővel akart kirobbanni a szívem, tüdőmön is halálos sebet ejtve ezzel. Hogy mindent tönkretettem-e azzal, hogy visszakoztam az akkori helyzettől, abban egyáltalán nem voltam biztos - téged nem olyan fából faragtak, hogy egykönnyen feladd, amit a fejedbe vettél, én pedig úgy hittem, már sosem leszek képes ugyanazt a távolságot megtartani kettőnk között, mint előtte.

Szemeid lesütve biccentettél, én pedig gyorsan kaptam magam, hogy szavaimhoz híven induljak haza, meneküljek a hirtelen félelmetesnek tetsző helyzetből.
- Jungkook! - Hallottam hangodat, mire a fa tövében torpantam meg, azon vacillálva, vajon jó döntést hoztam-e, vagy elbaltáztam mindent. - Két nap múlva ugyanitt?

Ketyegőm kezdte felmondani az addig hűséges szolgálatot, remegve hajtottam le fejemet, majd fordultam feléd, hogy egy utolsó pillantást vessek rád, mielőtt a buszmegállóba iramodtam. Tekinteted egyszerre telt félelemmel, bizonytalansággal és valami számomra akkor még ismeretlennel, ami görcsbe rántotta a gyomromat.

- Holnap után. - Bólintottam egy halovány görbülettel ajkaimon, majd lábaim kapkodva, lihegve igyekeztem, hogy elérjem a járművet, ami majdhogynem hazáig vitt engem. Még akkor sem múlt a reszketés, amikor a küszöböt átlépve kapaszkodtam meg az erős falapban, a testem égett, bizseregtem, és egyszerre akartam megszűnni létezni, és visszafordulni onnan, hátha ott talállak még, ahol olyan esztelenül hagytalak - erre esélyem sem volt, nem vártál volna rám.

-Mi történt kisfiam? - Anyám kellemes, lágy tónusa jutott el hallójáratomig, a hang irányát követve emeltem rá reményvesztett íriszeim, ekkor kezdtek el potyogni a maró, sós cseppeim, keményen koppanva a padlón. Szülőm karjaiba vetettem magam, ezzel őt is meglepve, mert korábban megtanulták már, mennyire nem bírtam az érintéseket; zokogva, meg-megrándulva hullajtottam könnyeim, anyám édes ölelésében, simogató ujjainak védelmező ketrecében heverve, miközben nyugtató szavait hallgattam, amiknek jelentése el sem jutott hozzám. Egyetlen, mindent elsöprő mondat vert visszhangot a koponyámban, s akarta átütni a kemény csontot, szétrobbantani azt, egész lényemet; addig ismételte önmagát, mígnem ordítássá erősödött az bennem, ezzel kényszerítve, hogy üvöltsem a világba, eresszem ki magamból, rázúdítva az összes élőre a fájdalmamat, mely marcangolt belülről.

Nem akartam megosztani ezt senkivel - mégis, talán csak ebben a nőben bíztam ezen a földön, hogy megőrzi majd a titkomat, és csendben elűzi a bennem rejlő sötétséget, a kételyek mámoros hullámait, melyek minden alkalommal messze sodortak a valóságtól, és tőled is -, rettegtem, de nem volt más út, különben én leltem volna halálomat az érzelmek viharában: kimondtam végre.

- Szerelmes vagyok.