Ne engedd el a kezem | VKOOK

33

Jungkook

Éreztetni veled a kínt, amit te öntöttél végig torkomon, hogy lassan bomlasszon le belülről, végigmarva szerveim, sejtjeim is darabokra szaggatva bőröm takarásában. Ennyit akartam csak, s hogy tudd, mennyi mindenem adtam a kezedbe, amire rá se hederítettél, csupán eljátszadoztál velem, csalfa reménnyel táplálva gyönge szívemet.
Érezted a súlyát annak, mit tettél velem, és azzal is tisztában voltál, mekkora fájdalmat okoztál, ezt láttam szemeidben, mert kétségbeeséssel, és szégyennel kézenfogva ült meg a döbbenet egy sötét sarokban.

Számoltam a másodperceket, vajon mennyi telhetett el, mióta hátatfordítottam neked, s mennyi elpocsékolt hónapom ment rá arra, hogy ezeket a gyötrő pillanatokat megélhessem. Nem érte meg egyáltalán, s ha előre láttam volna, egyértelműen az ellenkező irányba futottam volna el, ahogyan megláttalak. A sors furcsa fintora, hogy ez eleinte így is volt. Féltem, jogosan rettegtem, mi történhet, ha ezt a kígyót a keblemre ölelem egyszer, s lássanak csodát, nem is alakult másképp a történet.

Egyedül baktattam, csendesen, egyetlen könnycsepp nélkül a magányos, kihalt utcákon, mígnem léptek zaja erősödött mögöttem. Imádkoztam, hogy egy rabló, egy gyilkos tartson felém, hogy végetvessen a szánalmasba fordult életemnek, de ehelyett te voltál, aki a hozzád intézett szavaim ellenére utánam caplatott.
- Kérlek várj.. - Hallottam mély, borzongató orgánumod, ami minden igyekezetem, s a szenvedés ellenére is hatással volt rám. Megremegve torpantam meg, s azt hittem, ha nem szuggerálom az előttem elterülő utat ilyen intenzitással, akkor lábaim felhagynak az addigi hűséges szolgálattal, és keményen csókolom meg a betont. Egy fogódzkodó, ennyi kellett volna csupán, magamban pedig sírva könyörögtem egy vigasztaló ölelésért - de csak a te karjaid között leltem volna nyugalomra...
Nem szólaltam meg, mert arra vártam, hogy te tedd meg az első lépést, hogy könyörögj és esdekelj, amiért ilyen borzalmas dolgot tettél a hátam mögött. Talán titokban azt is reméltem, előállsz majd valamilyen ügyefogyott magyarázattal, és esküszöm, azt is elhittem volna kétségbeesésemben.
- Nem akarom, hogy... hogy azt hidd rólam, hogy.. - Kezdtél bele, a hangodban rejlő bizonytalanság pedig halovány görbületet csent szám sarkába. Nem fordultam meg, mert képtelen lettem volna szavakat formálni, ha azokkal a gyönyörű, szomorkás íriszekkel jártad volna be arcomat a csalódottság jelei után kutatva erősen.

- Hogy hazudtál? Hogy nem voltam elég fontos neked? - Kérdeztem halkan, és szinte érzékeltem, ahogyan belédszorult a levegő is. Kezeim ökölbe szorultak testem mellett, de amilyen rossz megfigyelő voltál, talán észre sem vetted, mennyire dühös és elkeseredett voltam akkor. Nem láttál át a falakon, amiket újonnan építettem az irányodba.

- Igen. Pontosan. - Gyomrom görcsbe rándult, pedig egyszerű válaszok voltak ezek; mindvégig a lelkiismereted akartad tisztára mosni, és ekkor sem az érdekelt téged, én hogyan éreztem magam a történtek miatt. Legszívesebben bemostam volna egyet, hogy legalább egy töredéknyi fájdalomszilánkot átadjak neked, de őszintén, az sem tett volna boldogabbá. Az lett volna a legjobb mindenkinek, ha mi meg sem ismerjük egymást, bár.. lehet ezt ma már másképp gondolom.

- Ha csak ezért jöttél utánam, akkor kérlek menj el. - Orgánumom hidegen csendett azon a késő délutánon, és annak ellenére, hogy te törtél össze engem, engem gyötört a bűntudat, mert látatlanban is tudtam, hogy milyen nyomorultul csillogó lélektükrökkel néztél rám éppen. Hogy ne is kelljen szembenéznem veled és a tényekkel, újra nekilódultam, és táskámba kapaszkodva mindkét kezemmel számoltam az út mellett húzódó fákat, amiket sok-sok évvel azelőtt egyenletes távolságra ültettek egymástól. Ez a rendszer is borzasztóan idegesített akkor, hiszen még ezeknek az élőlényeknek is megvolt a helye és a célja a világban, csak én nem találtam önmagam, és az okot, amiért érdemes lett volna folytatnom a küzdelmet a hétköznapokban. Mi volt a sorsom? Szándékosan keresztezték egymást útjaink?
Ezekre valószínűleg sosem tudom már meg a választ, de akkor, és ott nem engedtél el engem, ami egyszerre volt elrettentő, ijesztő, de szívmelengető. Mégiscsak fontos voltam neked?

- Nem! Kook, én nem ezért jöttem. Csak.. Szeretném ha.. Ha meghallgatnál. - Léptél elém, mire gyors fordulattal kerültelek ki, és egészen addig játszottuk ezt a játékot, amíg meg nem untad. Ujjaid felkarjaimra fonódva kényszerítettek megállásra, de továbbra sem emeltem meg pillantásomat. - Szükségem van rád.
Ekkor pattant el valami bennem, így izzó, forró íriszeim a tieidbe fúrtam, s szinte láttam, hogyan hátráltál meg hirtelen; még a szorításod is gyengült karjaimon, szinte megijedtél tőlem.

- Szükséged van rám? Oh tényleg?! Ha valóban így lenne, nem dobtál volna el, mint egy marék szemetet, nem gondolod?! Vagy nem kacsintgattál volna félre a hátam mögött, Tae! - Felcsattantam, az egyébként üres utcák dühös hangomtól zengtek rendületlenül. Talán a házakban élő emberek is elővánszorogtak, hogy tanúi legyenek a szokatlan veszekedésnek azon a nyugodt napszakon. Balhéra szomjaztak, szenzációhajhász dögkeselyű volt mind.  - Ha neked ezt jelenti az, hogy fontos vagyok a számodra, akkor köszönöm, de nem kérek belőle soha többé! - Remegtek meg hangszálaim, én pedig elgyengülten, megtörten hajtottam le fejemet, amíg kitéptem magam ujjaid közül.

A csendet közöttünk vágni lehetett volna, bár a legélesebb penge sem lett volna képes a köztünk alakuló kavalkádnak véget vetni. A megválaszolatlan kérdések, a fájdalom, a keserűség hányingerkeltő egyvelege fonta körbe torkomat, és úgy éreztem, menten képes lettem volna összeroskadni a kíntól, ami kerülgetett, de nem tettem - nem akartam megadni a benned rejtőző szörnyetegnek az örömet, hogy szenvedni lásson.

- Adj időt, és megváltozom érted. - Gyémántcseppjeid hangosan koppantak a betonon, szinte golyót eresztve hallójáratomba, és hirtelen szemeim sem láttak mást, csak könnyáztatta arcodat. A gyengéim voltak ezek, s talán szíved mélyén tudtad te ezt, mindenkinél jobban; így éltél vissza ezzel pofátlanul. Nem hibáztattalak, mert a gyengeségeket és az erősségeket ki kellett használni. Így jutottál előrébb, többször is áttaposva rajtam.

- Mennyi idő kell, mond? Mennyi, hogy megértsd a szándékaim? - Kérdeztem elkeseredetten, elhátrálva tőled, de a bűvkörödből nem eresztettél, követtél oda is, ahova nem kellett volna - a későbbiekben is.
A végtelennek tűnő hallgatás rágta agytekervényeim és bontott széjjel még apróbb cafatokra, hiszen sosem volt erényem a várakozás. A válasz számomra egyértelmű volt, de úgy tűnt, te még nem tudtad, merre tartanál velem - vagy nélkülem.

- Csak.. Csak maradj velem kérlek. Jóvá teszek mindent Kook. - Orgánumod egyre messzebbről csengett fülemben, és komolyan attól tartottam, egyszer teljesen elhallgat majd. Törékeny szívem nem vágyta ugyanazt, ahova az eszem vitt volna újabb burokkal vonva körbe az emberek elől, így ha nem akartam a józan eszem elveszejteni egy kanyarnál, talán jobban tettem, hogy hallgattam ketyegőm néma hívására.

- Rendben van. - Suttogtam izzó tekintettel, mintha figyelmeztetni akartalak volna, hogy ha ezt is eljátszod, nem lesz több lehetőség arra, hogy folytassunk bármit is. - Egyetlen feltétellel. - Talán túl korai volt, elhamarkodott, hogy újabb esélyt adtam neked, mert lélekben gyerek voltál még. Nem nőttél fel hozzám, és az érzéseimhez.

Megkésve, mint mindig. Esküszöm nem direkt csinálom 😂
Szeretlek titeket 🤧🥰
👇
🌟