Ne engedd el a kezem | VKOOK

30

Taehyung

Úgy hittem, már elég érett vagyok egy komolyabb beszélgetésre, és gond nélkül el tudom rendezni a fennálló helyzetet, elsimítani az egészet, de talán akkor tévedtem életemben a legnagyobbat, ugyanis erre biztosan nem álltam készen.
Amit mondani terveztem neked már akkor megingott, amikor megláttalak téged, mert mint mindig, akkor is ragyogó voltál; egy tökéletes, ártatlan csillag, amely csak rám várt széles mosollyal, és egyfajta megfejthetetlen csillogással a szemeidben - jól lehet sejtetted, miért szerettem volna találkozni veled.

Egyáltalán nem úgy terveztem, hogy majd idillien elszédelgünk a tó partjára, miközben a kezed szorongatom, hogy el ne távolodj tőlem - mintha kapaszkodni akartam volna a jelenbe, a valóságba, és abba a hitbe, hogy mindennek úgy kell történnie, úgy a helyes, ahogyan azt fejben elterveztem.
Utólag bánom, hogy az agyamra, s nem a szívemre hallgattam, mert ezen múlt sok minden; ha felismertem volna, mennyire menthetetlenül szerelmes voltam beléd, és gondolkodás nélkül követtem volna a kijelölt utat, valószínűleg nem így alakultak volna a dolgok.

Azokban a gyötrelmesen hosszú percekben tudatosult bennem, hogy a mondás, miszerint akkor jövünk rá, mit veszítettünk, amikor már nincs velünk egy bizonyos személy, úgy volt igaz, ahogyan volt - tökéletesen egyetértettem vele, mert én is ugyanezt éreztem. Gondolatban eldöntöttem, hogy eldoblak téged magamtól, hacsak kis időre is, hogy új utat keressek, megtapasztaljam, melyik a járhatóbb, közben nyitva hagyva magam mögött a kaput, ahol majd visszatérhetek hozzád, ha úgy adódik. Önző, undorító, szívtelen képzelgés volt ez, és egy utolsó senkiházinak éreztem magam, amiért ezt ennyire jól kiterveltem magamban, lélektelenül.

Azzal nyugtattam dübörgő szívemet, hogy csupán egy kis szünetre vágyok, nem végleg taszítalak majd el magamtól, csupán ideiglenesen, ami nem volt annyira borzalmas; tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy már kapcsolatnak lehetett - e nevezni, amit mi ketten műveltünk, így amikor ez felötlött bennem, morzsányi problémát sem láttam az elképzelésben: majd elfogadod, mert ez ennyire egyszerű. Nyilván, az indokot nem osztottam volna meg veled, hazudni akartam erről is, hogy gond nélkül kipróbálhassam, milyen lehet Jiminnel lenni, hogy valóban működik - e a dolog, aztán dönteni, merre lépjek: előre, avagy hátra?

Utólag én is látom, mekkora nagy seggfej voltam, hogy mennyire nem gondoltam bele, hogy ezzel nem csak egy, hanem két szívet törhettem össze egyszerre - az enyémet bele sem számolva a sorba -, és őszintén, bármelyik barátom helyében tartottam volna egy alapos fejmosást egy hozzám hasonló tetűládának. Azt a két embert készültem tönkretenni, akikért a világ végére is elmentem volna - legalábbis érted biztosan.
Nem volt helyes, nem volt igaz, nem volt már valóság sem, mert iszonyatosan szédültem, s éreztem, hogy saját szemeimet is a sós cseppek környékezik, mert fájdalmak között szenvedtél. Addig nem láttalak sírni egyetlen egyszer sem, és talán ez térített észhez; nem tudtam mást mondani neked, és a könnyes, szinte könyörgő íriszeknek, amik azért esdekeltek oly erősen, hogy ne hagyjalak hátra, ne mondjam ki azokat a szavakat, amikre valószínűleg napok óta készültél már.
Hiába az elhatározás, a fene nagy önbizalom, amivel útnak eredtem aznap kora este, minden szertefoszlott bennem egy másodperc alatt, amikor újra csillagoktól fénylő lélektükreidbe néztem.
A világ újból megfordult velem, így a rosszabbnál is rosszabbat választottam:

- Szeretlek téged. - Mondtam szinte kétségbeesetten, hogy mentsem, ami menthető, és az addig tervezett, előre megrágott szavak a torkomra forrtak - képtelen voltam kimondani őket, egyszerűen fizikailag fájt volna, ha ezt kell tennem veled, pedig már így is gyémántcseppekkel mosott arcodat figyeltem, melyek forrását én szakítottam meg karmaimmal.

Egy perc néma csend - talán ennyi volt, amíg csak a szellő halk suhogása vert visszhangot az elmémben, s döbbent tekintettel méregettelek, mintha csak a te ajkaid hagyták volna el az előző, lehetetlen szavak, pedig tudtam, hogy mindezért én voltam a felelős, én kavartam fel a port és csavartam meg a szálakat ennél is jobban, újabb tőrt készülve szúrni törékeny szívedbe.
Időm sem volt felocsúdni a döbbenetből, amit magamnak kreáltam, mert a nyakamba kapaszkodva öleltél magadhoz szorosan; valóban kimondtam?

- Annyira megijesztettél. De én is szeretlek. - Súgtad fülem mellé szipogva, mire hatalmasat dobbant a szívem. Az ellentétek recsegve dolgoztak bennem; míg reszketve öleltelek magamhoz, a világ legutolsó szarházijának láttam magam, s akartam kifutni a világból, eljutni jó messzire tőled. Ennek nem kellett volna megtörténnie, nem így akartam ezt tőled hallani, mert így csak még nyomorultabbul éreztem magam, azért amit tettem, vagy amit ez után szándékoztam véghezvinni.

Hiába nem akartam, reagáltam minden egyes szavadra, az érzéseidre, a közelségedre, és veszettül akartam, hogy hozzám érj, hogy újra kóstoljam bíbor színű ajkaid, hogy addig vesszek el az édes zamatukban, amíg meg nem fulladok. Amíg ez a vonzalom, ez a fonal húzott feléd, a ketyegőmmel rettegve bújtam el; tartottam az egész kavalkádtól, melyet te keltettél bennem, mert ezek az érzések annyira erősek voltak, hogy nem tudtam uralkodni felettük. A kontrollvesztés, a kiszámíthatatlanság emésztette fel a lelkemet, s ahelyett, hogy valóban a szerelmemet láttam volna benned, egy marcangoló szörnyeteg jutott csak eszembe, akitől rettegnem kellett: tartottam a saját érzéseimtől. Jól lehet, ezért menekültem fejvesztve egy olyan kapcsolat felé, ahol nem voltak érzelmek, nem volt szenvedély, ahol a perzselő szikrák sem vakítottak el, s nem hülyített a meghittség kecsegtető ajánlatával. Egyszerű volt, hideg, és boldogtalan.

Aznap a te megnyugtató, szerelmes csókjaiddal töltekeztem, nem sokra rá pedig Jiminnel töltöttem az éjszakát, hogy bele is vágjunk a kísérletezésbe, a dolgok közepébe, hiszen mégiscsak hosszú évekig voltunk legjobb barátok - nem ment ez egyről a kettőre ily egyszerűen. Mocskos, gusztustalan, gerincetelen féreg voltam, hogy a hátad mögött ilyesmibe fogtam, hogy egyáltalán a gondolat megfordult a fejemben egy ilyesfajta vallomás után; tudtam jól, bármikor elveszíthetlek téged, de ahhoz, hogy lemondjak bármelyikőtökről, túl önző és makacs voltam.
Hazudtam neked, hazudtam Jiminnek, és hazudtam magamnak is.

Sok kihagyás után ugyan, de itt vagyok🤗