Ne engedd el a kezem | VKOOK

24

Taehyung

Sosem gondoltam volna, hogy a kezdetleges ellenállásod szinte ragaszkodásba megy majd át igen hamar, bár lehet más nem lett volna ennyire türelmes, mint én; hetekig puhítottalak, hol én rángattalak el, hol Jiminnel vettünk rá téged, hogy tarts velünk, tölts velünk közös időt, hogy jobban megismerhessünk. Költői túlzás volt, hogy barátom is szíves örömest cibált magával téged, mert őszintén, a háta közepére sem kívánhatott, és ennek többször hangot is adott, de a gyilkos pillantásokon kívül, amiket egymás felé eresztettetek el, nem igazán okozott problémát a hármasunkban ez a kisebb ellenszenv, legalábbis én nagyon élveztem a kisebb programokat.

Igaz, mivel más terveim voltak veled, nem szimpla barátság volt a célom, így először félve, de eltitkoltam egy találkozót Jimin elől, hogy kettesben maradhassak veled, mert szemlátomást hallani sem akart róla, hogy én randizni vigyelek téged. Hogy tényleg az zavarta-e, amin már egyszer szépen összevesztünk, vagy más volt az indító ok, nos ezen nem is igazán elmélkedtem, hiszen látszott, mennyire kikészíti a jelenléted, az, hogy mennyire sok figyelmet szentelek neked; nekem ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy gondolkodás nélkül akarjam csak a te társaságodat élvezni.
Ezen okokból kifolyólag a kezdetleges félelmeim legyűrve ismételtem meg a korábbi titkolózást, az apró hazugságokat, hogy melyik délután akartam éppen tanulni, vagy volt éppen családi ebéd - csak hogy veled lehessek, és ne vonja kérdőre, hogy őt miért nem akartam felesleges harmadik keréknek, szinte szobanövénynek használni.

Hozzád intézett szavaim mögött rejtőzött csupán az információ foszlány, hogy a találkáinkat igazából randevúnak szántam, de ezt nem mertem elmondani neked. Nem volt bátorságom nyíltan elhívni téged, hogy romantikus vacsora keretében, vagy bármilyen más, szórakoztató programmal kerüljek közelebb hozzád. Sokkal kényelmesebb megoldás volt az, ha egy szót sem szóltam erről, és meg is lett az eredménye, hiszen te jöttél, sokszor habozás nélkül, igaz, kissé gyanakvón pillantva rám. Úgy viselkedtél, mint aki tudta, mire ment ki ez az egész; hagytad, hogy én fizessek, hogy előreengedjelek az ajtóknál, hogy gyengébb pillanataidban hozzád érjek, és ez nekem bőven elég volt - zöld lámpát kaptam.

Kimondhatatlanul boldog voltam, amiért igent mondtál gyenge próbálkozásaimra, de ezt az örömöt el kellett nyomnom magamban, hoszen az indokolatlanul sugárzó jókedv feltűnést keltett volna Chim közelében, ő pedig mindigis remekül tudott olvasni bennem.
Így történt meg az, hogy a nyugodt, csendes sétánk után kettesben ültünk a tavacska partján, élvezve a napsütésben árnyékot nyújtó lombkorona védelmét, és figyeltük, ahogyan kacsák buknak a víz alá, és ahogyan a növényeket lágy szellő lengette, ezzel varázslatos táncra invitálva őket körülöttünk.

Minden annyira békés volt, tökéletes, és ugyan szerelmi vallomással nem készültem - sosem voltam a szavak embere -, úgy éreztem eljött az idő, hogy vagy örökre elűzzelek magam mellől, mielőtt ez a furcsa kapcsolat tovább virágzik a szívemben, végül megmérgezve azt, vagy még közelebb kerüljek hozzád, hogy beinvitálj abba a különös világba, amelyben te magad is éltél addig. Reméltem, hogy az utóbbira kerül majd sor, különben hónapokat vesztegettem volna időmből arra, hogy puhítsalak, hogy szavakat csaljak ki belőled, és elvesztettem volna csatámat is, a küzdelmet a szívedért.

Káprázatos voltál akkor is, így nem kellett erősen törnöm magam, hogy lefaragjak a köztünk húzódó centiméterekből, mert vonzottál magadhoz a puszta létezéseddel; észrevétlenül loptam a távolságból, apránként, amíg vállaink egymásnak nem simultak végre; már ettől az érintéstől is hevesen kalapált ketyegőm, verte bordáim falát, és úgy hittem menten elveszítem az eszméletem is, mert illatod olyan erővel, vehemenciával zúdult rám és ölelt körbe, hogy úgy éreztem megfulladok.

Orgánumod, mint a szirének bájos, csábító éneke zengett hallójáratomban, kizárva onnan minden mást, s utolsó idegszálaimmal is csak rád koncentráltam, egyedül téged láttalak a festői táj ellenére is.
- Megcsókolhatlak? - Tettem fel a kérdést valamelyest bizonytalanul, de erről csak hangom remegése árulkodott borzasztóan, míg szemeim határozottan, dominanciával telve vizslattak téged.

Kevésszer gondoltam úgy, hogy nem kellenek a szavak két ember között, és az a pillanat is ilyen volt; mesés, tiszta, ártatlan, mert ahogy íriszeid láttam, nem is találtam mást, csupán egy kis félsz remegtette meg izgatott szembogaraid, míg végül meg nem fosztottál a látványtól - pilláid leereszkedtek, elzárva előlem sokatmondó, mégis rejtélyes lélektükreid, és nem mozdulva ujjaim kényeztetése elől maradtál mozdulatlan.
Ádámcsutkád liftezett egyet, puhának tűnő párnáid megremegtek, és ez nekem éppen elég volt; rám vártál ennyire, hogy tegyem meg kérdésem lényegét, azt, amire azóta vártam, hogy sebeidet kezeltem abban a lepukkant mosdóban, megpecsételve sorsunkat a némaságod és makacsságom által.

Teljes testtel feléd fordultam, de nem húztam el arcéled kényeztető ujjbegyeim, hiszen mintha azzal tartottalak volna egy darabban, az élők között, és talán valamennyire magam mellett is.
Olvasztó forróság borította be testemet, mintha legnagyobb álmom vált volna valóra abban a hosszúra nyúlt percben, testem remegett, szám kiszáradt, ahogyan a levegőt kapkodtam reménytelenül - nem kellett ez már, mert már nem az oxigén tartott életben; te voltál minden lélegzetvételem, rád volt szükségem ennyire.
Ha létezett hangtalan őrület, úgy hiszem akkor éltem át, milyen volt a fülem zúgása által megbolondulni lassacskán, látásomat veszteni egy pillanatra, és egyszerre üvöltő, ordító ürességgel rángatni agyam börtönét.

Nyelvemet kidugva nedvesítettem be kiszáradt szerveim, majd nem vártam tovább, szemöldökeid így is türelmetlen vonalba húzódtak, engem összezavarva ezzel még jobban; lágy, pihekönnyű puszit nyomtam ajkaidra, de nem húzódtam el, hogy kiélvezhessem a pillanat adta áramütéseket, a villámokat, melyek gerincemet szelték ketté.
Falnivaló csodáid az érintkezésre elnyíltak, vágyakozva, reszketeg sóhajt eresztettél szabadon, ami egész bensőmben pusztító vihart indított útjára, lerombolva gátlásaim, önsanyargató gondolataim; feladtam, nem bírtam tovább, így előre mozdulva ízleltem őket tovább gondolkodás nélkül, oly hévvel, hogy elborultunk a hullámzó fűszálak közé.

Csábítottál, megőrjítettél, kiszaggattál a valóságból, saját eszemtől fosztva meg, mert éreztem, érintetlen voltál még, és én megfosztottalak első csókodtól is; ekkor jöttem rá, mennyi rosszat tettem már ellened, s hogy a jövőben sem lesz ez másképp, mert akkor láncoltalak magamhoz végleg te bukott, tébollyal szennyezett, törékeny angyal.

Hát sziasztok ismét :3
Remélem vártátok a részt, mert én borzalmasan 😏💜🏳️‍🌈
👇
⭐