"Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben."
- Rabindranath Tagore
~ Dolor voluptatis comes est.
Helyezések: 1# in kooktae (2020.03.03.)
1# in kooktae (2020.08.10.)
Started: 20...
Soha nem gondoltam, hogy a szerelem ennyire irreális, fékezhetetlen szörnyeteg, s hogy lelkem is megtébolyul hallatán, amikor megérzi a mámoros ízek lavináját - irányíthatatlan, kiszámíthatatlan, esztelen valótlanság volt a kezdetekkor mindez. Elfutottam, mert új volt minden, felébredtem álmaimból, és mintha először vettem volna levegőt a földön, vagy első lépteim tettem volna meg - bátor sem voltam, mint egy újszülött, csak egy gyáva, menthetetlen romhalmaz.
A testem remegett a közeledben, a gondolataim kuszák voltak, és nem tudtam mit kezdeni az idegesítő bizsergéssel, ami az összes porcikámat, tettemet irányította makacsul. Ez te magad lettél volna?
A fogalmakkal még hadilábon álltam, hiába telítette túl szülőm agyam tekervényeinek minden rejtett zugát, hogy felkészítsen, mint tanár a diákot a vizsgák idején, vagy mint hadvezér a katonáit felvértezzen a legveszélyesebb háborúra - oda készültem, véremet ontani könnyeim helyett, mert számomra ez veszélyesebb volt az összes csatánál, hidegrázóbb minden létező démonnál; addig elveszettnek hitt érzelmem, szívem volt a tét.
"Két nap múlva ugyanitt?" - szavaid azóta is fülemben csengtek, beleitták magukat a hallójárataimba és keményen verődtek vissza koponyám rideg faláról. Képtelenség, hihetetlen - gondoltam, mikor végigszánkázott rajtam a sanyargató bestia, a börtönöm őre, ki a szabadulás kulcsait pörgette unottan csontos szervein, leplezetlenül mérve végig: Hitted volna, hogy mindez viszonzásra lel? Kételkedve, szinte szomorúan vizslatott, amiért távozni készültem, s magam mögött hagyni mindent, amit gondoltam, tudtam, és amit féltem.
Anyám megnyugtatott, szinte álomba ringatott engem érveivel, és bár ezekre az érzésekre egyáltalán nem hatottak az érvek, a szépnek tűnő, siralmas szavak, valamelyest távozott a mérhetetlen feszültség a testemből - sós cseppjeimmel szivárgott el belőlem, minden fájdalmammal, hogy másnap pillangó képében szülessek majd újjá, és hagyjam a hátam mögött ezt a gyászos lelket, mely elsorvadt az évek alatt. Megmártóztam a tiszta gyémántcseppek vizében, hogy minden bűnömet, mocskomat rábízzam a folyamra, és messze kerüljenek tőlem.
Persze mindennek idő kellett, nem változhattam meg egyik napról a másikra - egyetlen ember sem lett volna rá képes, én sem bírtam el vállaimon a lehetetlent. Apránként akartam a jobbik útra térni, hogy közelebb kerüljek hozzád, és ne a rácsok mögül figyeljem vészesen közeledő alakodat, hanem ki merjek veled lépni a verőfényes napsütésre, félelem, aggályok nélkül is talán; hogy egyszer, szégyenérzet, maró bűntudat nélkül mutatkozhassak melletted, hátrahagyva rettegésem tárgyát, s merjek töltekezni boldogan az illatoddal - mintha egy őz szimatolná meg az őt felfalni készülő vadat, és merítkezne meg a kárhozat agyarai között önkéntesen.
Ez voltam én - akkor is, mikor azon a bizonyos második napon boldogan, várakozón fixíroztál, és olvastad fejemre minden addigi vétkemet egyetlen pillantásoddal - megremegtem alatta, és ezzel egy időben borzongtam meg, amiért ily hatalommal bírtál felettem.
- Ma délután? - Suttogtad huncut, izgatott szemekkel, mire halovány, pirosas árnyalat szökött orcáimra; elpirultam, fejemet lehajtva bólintottam félszegen, csupán mosolyom nem láthattad, ami alattomosan kúszott fel ajkaim szélére.
- Ott leszek. - Leheltem fel sem nézve a papírosról, ahonnan girbe-gurba, zaklatott kézírásom nézett vissza rám, megpróbálva eltántorítani az új önmagamtól; állatként vicsorgott rám, de már csak szánalmat éreztem iránta. Szemem sarkából láttam, hogy barátod pontosan melletted foglalt helyet, így kénytelen voltál visszavonulót fújni, hogy ne kapjak több lenéző, megvető pillantást tőle, amiket talán észre sem vettél - akárhányszor rád szegezte kígyószerű íriszeit, ártatlanul nyíltak tágra szemei, mintha életében nem művelt volna semmi elítélendőt.
Már tudtam, hogy téged akart, mert amikor belenéztem a tükörbe, ugyanazt a gyűlöletet láttam toporzékolni lélektükreim tornácán, ha csak eszembe jutott a fiú, aki mindig melletted volt. A nevét megjegyeztem már, de undorral ejtettem ki azt az egy szót, melyet jobb lett volna elfelejtenem örökre - csak ő nem adta meg a boldogságot, nem száműzte magát egy másik kontinensre, hogy kiteljesedni hagyja bimbózó érzelmeim.
Aznap, amikor ajkaid újra az enyémeket súrolták, már nem estem kétségbe, nem toltalak el, csak úsztam az árral, kóstoltalak, mint a legfinomabb édességet a világon; te taszítottál el, és fosztottál meg csábító párnáid őrjítő zamatától.
- Mi a francot képzelsz magadról?! - Érkezett egy ordító, erős hang mögülem; összerezzentem, ijedten kapaszkodtam meg pólód anyagában, és hiába próbáltam bármennyire is kivenni, ki volt, aki megzavarta a csodás, mesés pillanatokat, a Nap elvakított, csak körvonalakat láttam.
- Jimin? - Hangod elcsuklott, szemeid tágra nyíltak a döbbenettől, és valami egészen mástól is, amit nem tudtam megfejteni; bennem az elmúlt hetek feszültsége robbant azonnal neve hallatán. - Én.. Sajnálom, csak... kettesben akartam lenni Jungkookkal, és.. tudom, hogy te nem kedveled annyira, ezért sem hívtalak. - Gyenge voltál, és rettegtél valami ismeretlentől, de én felszívtam magam. Végre egyszer nem azért akartam bátor és erős lenni, hogy túléljek, hanem hogy megvédhessek valakit, aki fontos volt nekem.
- Miért baj, hogy velem volt? Dühös vagy talán? - Keltem fel a fűből, és izmaim megfeszítve méregettem a nálam alacsonyabb fiút, aki pökhendin húzta fel az orrát.
- Nem hozzád beszélek, gyökér. - Fintorogva beszélt hozzám, úgy, mintha a létezésem sem számított volna - ezt azonban a fajtájától évek óta nem vettem magamra.
- Pedig ez rám is tartozik. - Erősködtem, még hangomon is mélyítettem a hatás kedvéért; nem mutattam, mennyire rettegtem attól, hogy valami olyasmit vág majd a fejemhez, ami eltántorít, megingat a hitemben - benned.
- Gyere velem, beszélnünk kell. - Nem volt ez kérés, kérlelés, inkább hangzott parancsnak, és nem is Jimin hangneme döbbentett meg, hanem az, hogy hallgattál rá. Én hívtalak ide, magamtól, erőmön felül, közeledtem feléd, mégis elég volt egyetlen keményebb szó, és loholtál utána, mint egy szörnyű, csapzott kutya. Nem ez voltál, és üvölteni tudtam volna, amiért ennyire értéktelennek láttad magad - ezt meg is tettem, miután szép lassan végignéztem, ahogy ő a karodat szorongatva cibált el téged tőlem, te pedig fejedet lehajtva lépdeltél utána engedelmesen, mint egy rabszolga, akit örök fogságra ítéltek. Hiába tátogtad visszafordulva: 'Majd beszélünk. ', úgy éreztem, ezt a csatát talán már elbuktam.
Egészen idáig küzdöttél értem, felemeltél, újraépítettél engem poraimból, apránként lehelve belém életet, és mikor végre felfogtam, miért is teszed ezt, és összeszedtem magam, hogy képes legyek kimutatni viszonzásra talált érzelmeid, feladtad, és csak hátadat mutatva felém futamodtál meg, a szemem láttára. Talán.. egy kicsit elvesztettem a reményt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sziasztok! Aki elért idáig, azt köszöntöm itt a fejezet végén 😏🤟 Remélem tetszett a rész, ha igen, akkor dobjatok egy csillagot, illetve várom a véleményeket, mint a messiást 😂💜🏳️🌈 Köszönöm a támogatásotokat 😊 👇 ⭐
