Ne engedd el a kezem | VKOOK

18

Taehyung

Nem tudtam eldönteni, mitévő legyek, mert ugyan igazat adtam Jiminnek fejben, rábólintottam arra, hogy mekkora szemétláda voltam vele, de a bocsánatkéréssel, ennek a szemtől szemben való beismerésével voltak gondjaim, nem is kevés.

Az sem segített sokkal többet, hogy az este folyamán rengetegszer próbált hívni, a telefonom az üzeneteitől pittyegett, mintha maga az ördög szállta volna meg a készüléket, amire kerek szemekkel bámultam a szoba végéből. Békülni akart, egyértelműen, de át kellett gondolnom mindent; ugyan ő nem állított engem választás elé, még az is megfordult a fejemben, hogy másnaptól kezdve többé a kiszemeltem felé sem nézek, nem beszélek hozzád, nem udvarlok látványosan - egyetlen helyes pasi sem érte meg, hogy elveszítsem a legjobb barátomat cserébe.

Nagyot szusszantva terveztem el magamban mindent, hogyan foglak elkerülni téged, az ónix hajú gyönyörűséget, s szerzem vissza Jimin bizalmát - talán barátomnak igaza volt, és inkább kihívásnak, feladatnak éreztem mindent, mintsem korrekt lépésnek könyveltem volna csak el. Én nem akartam soha ilyen emberré válni, de valahogyan megtörtént, és ezen kellett változtatnom.
Így hát felszívtam magam a közös óránk előtt, amikor veled kellett egy padban raboskodnom minimum negyvenöt percen keresztül, és elszántan haladtam a terem irányába, hogy szokás szerint megelőzzelek, mivel becsengetés előtt pár másodperccel szállingóztál be állandóan, s az óra kezdéséig még bőven volt idő.

Kemény, elhatározott arckifejezésem szép lassan vált aggodalmassá, majd elkeseredetté, még lépteim is lassultak, ahogyan elárasztottak az engem gyötrő gondolatok; én nem is akartalak magadra hagyni, azok után főleg nem, hányszor tukmáltam rád magam, és mennyi energiát öltem bele az egyoldalú beszélgetésekbe; azonban Chimet sem akartam megbántani, vagy újból elhanyagolni, így köztes utat kellett inkább választanom.

Szomorúan pislogtam a termet borító parkettára, és csak akkor tűnt fel, hogy az egyik emlegetett szamár már a székén ül, amikor szinte megtorpantam melletted. Nem tudtam miért, milyen indíttatásból kerültél be hamarabb köreinkbe, de ott voltál, efelől kétségem sem lehetett, ugyanis nem használtam tudatmódosító szereket, és nem tudtam semmiféle mentális betegségemről sem.

Köszöntöttelek, amit hosszú pillanatok múltán ugyan, de viszonoztál, mire meglepetten merevedtem le a mozdulatokban, immáron melletted ülve, hiszen ez nem volt jellemző rád; talán gyogyós lettél, vagy éppen meggyógyultál, esetleg az univerzum szívott be rendesen - legalábbis az elmúlt két nap eseményei erősen az utóbbira hajaztak, így nem hagytam ezt szó nélkül.
Mintha kekeckedni akartam volna kérdeztem vissza, majd indult közöttünk egy párbeszéd, ami önmagában nem lett volna furcsa, hiszen egy kellemes csevely bármikor megállta a helyét az emberek között - na de rólad volt szó, így a belső énem konfettiket dobált örömében.

Hirtelen nem tudtam, mit lenne helyes éreznem, hiába tudtam, az érzelmeket irányítani makacs, szívtelen tett, mégis bűnösnek, nyomorultnak gondoltam magam, amiért a szívem megcsalta az elveim, és hátat fordítottam ezzel legjobb barátomnak, romba döntve az elképzelésem, miszerint teljesen békén hagylak téged.
Az arany középút játszhatott még, de nem szőttem terveket, nem gondoltam végig mindent, elveszetté és kétségbeesetté váltam miattatok, mert megragadtam köztetek, kapaszkodva kettőtök karjába, s ha nem is szándékosan, bőszült bikákként cibáltatok két felé.

-.. mindenhol együtt lógtok és.. - Megakadtál, amit először nem tudtam mire vélni, de szemeim szüntelenül téged pásztáztak, így nem kerülte el a figyelmem pár apró jelecske - biztosra vettem, hogy arra pályáztál, hogy velünk lóghass a sulin kívül is, de az ajánlattal még vártam, többnyire azért is, mert ki akartam élvezni az arcodra alattomosan kúszó édes pírt - lélegzetelállítóan vonzóvá tette egyébként is csábító vonásaid, olyannyira, hogy válaszolni is elfelejtettem a megkezdett, majd félbehagyott mondatra, csupán szívem vert jóval zabolázatlanabbul, hevesebben, dübörögve ráncigálva bordáim ketrecét.

- Köszönöm, nagyon édes vagy, amiért foglalkozol a lelki világommal, de nem érdemes a vitánkkal törődnöd. Majd rendeződik minden, de ha már így szóba elegyedtünk, igazán velünk jöhetnél.. Mondjuk holnap délután, addigra helyrerázódunk, ígérem. - Villantottam rád egy ezer wattos vigyort, te csak szemeid sürgetően elkapva rólam piszkáltad le körmeiddel a megkeményedett bőrt ujjbegyeid végéről, zavartan.
Ajkamba haraptam, követtem mozdulataid, leutánoztalak, mert ugyanilyen elmélyülten csócsáltad édes ajkaid, amitől a nyál is összefutott a számban - meg akartam kóstolni azokat, nyalogatni, fogaimmal tépni a kívánatos, cseresznyeszín párnákat, benedvesíteni száraz valójukat, és élvezettel nyögni azok közé.

Helytelen, mocskos, vétkes gondolatok, képzelgések százai futottak maratont a koponyámban, lelki szemeim előtt illegetve magukat, mint a vérbeli éjszakai pillangók, csak hogy megzavarják békés, magányos töprengéseim. Kitúrták fejemből Jimin cseppet sem boldog homlokráncait, lesújtó pillantásait és lefelé görbülő szájsarkait - mert láttam előre, így fogja fogadni azt, hogy a szokásos programunkba, kettőnk csapatépítő idejébe belerángatni készültem a fiút, téged, akihez mérhetetlenül ragaszkodtam; vonzottál, mint a mágnes.

- Lehet róla szó. - Hangod sokkal rekedtebb volt, mint vártam, mintha a sírás határán álltál volna; talán ajkaid is láttam megremegni egy pillanatra, vagy ezt már tényleg csak beképzeltem magamnak - mindenesetre akkor sem néztél rám, holott olyan kíváncsi lettem volna az akkor benned dúló háborúra, miért volt annyira nehéz feladni a harcot, jól érezned magad mások társaságában.

Teljesen ledöbbentem, amikor elért hozzám a szavak jelentése.

- Komolyan mondod?! - Emeltem meg hangomat örömködve, mire a tanár dobbantva egyet hajított hozzám egy krétát, ami fejemen koppant fájdalmasan, hiába védekeztem ellene. Még Jimin rosszalló tekintetét is elkaptam egy óvatlan másodpercben, ezért valamelyest szégyenkezve hajtottam le fejemet. Elmormoltam egy bocsánatkérést, majd lassan közelebb araszoltam a székemmel, s amikor csupasz könyökünk egymásnak simult véletlenül, szemeim lehunyva szusszantottam fel halkan.

Hormonjaim tomboltak, már egy ennyire kicsiny érintésedre is, mintha ezernyi buja tűvel szúrkodták volna meg bőrömet, és hogyha ez nem lett volna elég, igazi hurrikánt indítottál útjára bennem, hogy az lebontson mindent, minden gátat, ami az útjába került, ellenkező, józan gondolataim messzire taszítva erejével.

Bizonytalanul bólintottál, kisebb mosollyal, s rám emelted azokat az őrjítően hatalmas őzike szemeid; alig akartam hinni a fülemnek, vagy a szemeimnek, hogy ez valóban megtörtént, s nem csak képzeltem csupán - ami valljuk be, nem lett volna meglepő, tekintve, szinte minden éjjel veled álmodtam, némelyik visszafogottabb, némelyik tisztátalanabb, kéjsóvár képeket szőtt -, velünk akartál tartani másnap.
De ha tudtam volna, neked mennyire nehéz, lélekszaggató mindez, csak tortúra, és semmi más, akkor nem erőlködtem volna egyetlen pillanatig sem.

Ígérhetek én itt nektek bármit, hogy mikortól indul be minden, mire lehet számítani, de akkor lehet - sőt biztos -, hogy hazudnék nektek, ugyanis már benne vagyunk jócskán a slamasztikában🤭🍿😂
Figyeljetek a jelekre, és kellemes olvasást kívánok 🙋‍♂️💜🏳️‍🌈
👇
⭐