Ne engedd el a kezem | VKOOK

38

Mintha meg sem hallottad volna szólongatásomat, íriszeid rejtve maradtak előlem, karjaid azonban szép lassan eresztetted magad mellé, míg a szél egyre inkább le akart lökni téged a mélységbe. Rettentően vissza kellett fognom magam, hogy ne vetődjek érted, ne tegyek hirtelen mozdulatot, mielőtt még ezen tettem miatt ugrottál volna fejest a halálba.
- Tudtad valaha, hogy mennyit jelentettél nekem? - suttogtad nyugodt hangon, míg ajkaidon egy gunyoros mosoly ült, majd hirtelen minden érzelem tovaszállt egyetlen fuvallattal, szemeid üresen, opálosan csillogtak rám, tükröt tartva ennek az elbaszott világnak. Megrémített a múlt idő, és én sem tudtam miért. Talán önző módon arra vágytam szeress még, ne csak egy emlékkép maradjak, de talán az is végigfutott elmémben, hogy elmúltnak tekintesz minden még élő dolgot körülötted - mert te már halott vagy.

- Kérlek.. - Hogy mit? És hogyan mertem egyáltalán bármit is kérni tőled? Fogalmam sincs, lehet könyörögni akartam, hogy kímélj meg a bűntudattól, amit elbukásod után szenvedtem volna meg, de talán a bennem fortyogó önzetlen szerelem is mondatta ezt velem. Erre már sosem tudjuk meg a választ, mert kifakadtál, nevettél és még több könnycseppet ejtettél a tájat fürkészve, ami még jobban bántott. "Nézz rám." - Nem kell ezt tenned.

- Még te kérsz tőlem bármit is? Mégis mit és milyen jogon Taehyung? - Vigyorod szélesebb lett, őrült, eszeveszett csillogással fűszerezte be egyébként kifejezéstelen arcodat. - Szerinted mit kellene tennem? - Fordultál felém valamelyest felsőtesteddel is, gyomrom azonban beleremegett, hogy mennyire ingatagon egyensúlyoztál azon a vékony peremen; pontosan ugyanúgy, ahogyan ép elmém próbált valami kiutat találni a lehetetlenből.

- Nem tudom. - sóhajtottam megremegve, verejtékezve, miközben átmásztam melléd, hogy ne érezd magad egyedül, és ha kell elkapjalak. - Nem tudom.. - indultak meg arcomon a sokatmondó patakok, maguk után sodorva minden addig még összefüggő gondolatot is.

Rám emelted gyönyörű, sokatmondó pillantásodat, ujjaid az enyémekre csúsztattad, megszorongatva őket, ezzel a tetteddel végtelen boldogsággal öntve el szívemet. Minden, arcodat savként végigmaró gyémántcsepped árulkodó volt, tudtam, rengeteget felírhattam a saját számlámra azok közül, mégsem hibáztattál, nem vádoltál, nem kiabáltál velem. Ha lehet ez még jobban szétszakított belülről.

- Ha fontos vagyok neked.. akkor elengedsz Tae.. - hagyták el a szavak a csókolnivaló párnáidat, bennem pedig egy pillanat alatt fordult meg minden.
Az elhunyt szerettem emlékével és a bűntudattal élni keservesebb lett volna úgy, hogy én adom meg a kegyelemdöfést. Igen, belebetegedtem volna.
Csak magamnak akartalak, és azt, hogy velem legyél, ne kelljen más, csak én, de ha az enyém nem lehettél, az alattunk tomboló hullámoknak sem adtalak volna. Csakis ha veled megyek. Vagy hülyeség volt talán?

Békésen hunytam le szemeim és ajkaira tapadva kulcsoltam össze szabad kezünk ujjait, ezzel a legfontosabb feladatot bízra a vékony szervekre - mert a világomat tartották akkor erősen.
Könnyeim záporoztak, kezemmel kapaszkodtam a hideg fém rozsdás felületébe, mintha földrengés akarna mindent porrá zúzni alattunk, pedig a legnagyobb vihar ketyegőm legmélyén tombolt, véget nem érőn, lemarva húsomat.

- Ha valóban ezt akarod akkor..én sem élhetek így tovább. - remegő hangomat elsodorta a szél, egyszerre fáztam és akartam meggyulladni az adrenalintól ebben a lehetetlen helyzetben. Vártam, hogy mit mondasz, megszólalsz e egyáltalán, de csak édesdeden elmosolyodtál, ami már rettentően hiányzott, de gyomrom újabb görcsbe ugrott tőle, mert volt benne egy simogató lemondás, egy elengedés is, és talán pont ettől rettegtem. Ilyen könnyű volna ez neked? Vagy pont azért könnyű elengedni mindent, mert annyira megnehezítettem az életed? Ítélkezni, ki bátor vagy éppen gyáva tettei miatt hatalmas felelőtlenség, így nem bocsátkozhattam indokolatlanul egyikbe sem. Szerettelek, és azt hiszem más nem is számított többé.