"Van, akinek a könnye kicsordul a fényben, és van, aki elrejtőzik könnyeivel a sötétben."
- Rabindranath Tagore
~ Dolor voluptatis comes est.
Helyezések: 1# in kooktae (2020.03.03.)
1# in kooktae (2020.08.10.)
Started: 20...
Olyan sebesen hagytalak ott, mintha baltával kergettek volna, és egészen hazáig vissza sem vettem a tempóból. Dühös voltam rád, mert.. Tulajdonképpen miért is?
Több okot is fel tudtam volna sorolni, de egyszerűen nem tudtam rábökni egyre, melyik lehetett az igazi, a nyomós indok. Talán nem is akartam ezen agyalni, sok energiámat elvitte volna. Így is kevés volt.
Becsuktam a bejárati ajtót, halkan elmormoltam egy 'Megjöttem.' - et, és elindultam a lépcső felé, de anyám elkapott. Annyira nem akartam ezt, újra. - Isten hozott. - Széles mosolya azonnal lehervadt, ahogyan megpillantotta arcomat. Ne nézz rám.
- Kisfiam.. Megint? - Igen. És ezt hagyjuk itt abba, rendben? - Nem! Nem engedem, hogy bántsák a gyermekem! - Fakadt ki anyám, mire apám is megjelent mellettünk. Sipítozás, veszekedés, és az apám részéről telefonálgatás az iskolába.. Úgy teltek a percek, ahogyan szoktak, talán lassabban is. Nem gondolná az ember, mennyire hozzá lehet szokni az abszurd helyzetekhez is, ha azok mindennaposak voltak.
Meredtem magam elé, üveges tekintettel, ujjperceim tördeltem, elgondolkozva: A pillangók miért éltek olyan rövid ideig, ha olyan szépek voltak, gyönyörűek? Az életük csupa öröm és boldogság volt csupán, s lehet ezért a jóért cserébe járt a rövid, pillantásnyi élet? Röpke boldogság és halál? Ha az időnkkel fizetünk, akarok én valaha is boldog lenni? Akarom az időmet?
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Anyám a semmiből mellettem termedt, kezei előrelendültek, hűvös ujjai közé fogta államat, mire megmerevedtem. Láttam, ahogy sebzett ajkaim után nyújtja ujjbegyeit, de elhúzódtam, mintha.. Meg akartam volna őrizni az érintésed emlékét, pedig erről szó sem volt. Csupán felejteni nem akartam, az pedig nem ugyanaz. Elfeledni, mit kellett elkerülnöm.
Feltrappoltam a szobámba, kiszakadva a nő rideg érintéséből, ami égette a bőrömet. A szobám üres falai megvetően figyeltek engem, az új bútorok illata elnyomta kedvenc parfümöm aromáját, amit pólómnak kellett volna árasztania magából. Minden annyira üres volt, de nem lepődtem meg, ilyen volt mindig, ha egy új városba költöztünk. A helyzetemet tekintve, ez gyakran előfordult.
Úgy éreztem sosem lesz igazi otthonom, hiába mondta régebben egyetlen barátom : Az otthonod ott van, ahol a szíved is. A szívem? Ujjaim mellkasomra csúsztattam, félve, izgatottan talán. Ver még? Érez még ez a szív? Vert, de csak erre találtam bizonyítékot, lemondóan sóhajtva eresztettem kezeim az ölembe. - Talán sosem tudom meg milyen igazán érezni, boldogan meghalni.
Sziasztok! 😊 Ehhez a fejezethez nem fűznék semmit 🤗 Remélem ha otthon is ültök, nem unatkoztok annyira 💜💜🏳️🌈
