Ne engedd el a kezem | VKOOK

9

Csendesen lépdeltem, olykor egy kavicsot rúgva félre, ami hangtalanul pattogott tovább a durva betonon.
Nem féltem, nem aggódtam, mégis minden alkalommal, amikor át kellett lépnem az épület küszöbét, megmerevedtem egy pillanatra, porcikáimon végigfutott egy apró remegés.
Mosolyogva tettem be a lábam az oroszlánok ketrecébe, ahol én voltam a finom, új falat, ahol minden nap azt vártam, mikor lesz vége ottani pályafutásomnak.

A szüleim féltettem, csak őket akartam megóvni az újabb költözéstől, az újabb rossztól, ami mindig elkerülhetetlenül taposott meg, hogy ne legyek képes többé talpra állni.
De mégis miért én voltam a célpont?
Annyi ember járt az intézménybe, miért engem szemeltek ki állandóan?

Szóban sosem bántottak, ha mégis, rég volt már, talán rájöttek, nem is érdemes, lelketlen, szívtelen vagyok, csak testileg lehet, és mindent meg is tettek annak érdekében, hogy izmaim, csontjaim égjenek és gyötörjenek minden felkelésnél.
Hogy emlékeztessenek arra, nincs ember, akiben bízni lehetne, akire számíthattam volna, aki magához ölelt volna, ha baj volt.

Talán ez így is volt rendjén.
Egytől egyig ugyanolyan volt mind, ember-álarcot húzott vadak, nyáladzó szörnyek, akik csak élvezték, ha valaki szenvedett. Ez voltam én.

Hiába húztam magam összébb, próbáltam a lehetetlent, láthatatlannak lenni, eltűnni és nem is létezni többé, észrevettek, én pedig valahogy nem vágytam a figyelmükre.
Annyira elegem volt.

Nevetgélve, határozott, erős léptekkel közeledtél felém, szemeid az alacsonyabb fiún tartva végig, és reméltem, nem veszel észre engem, de hiába rimánkodtam, imádkoztam istenhez, aki egyébként sem létezett, elbuktam.
Mogyoróbarna szemeid arcomat pásztázták, s nem tudva mikor, egymással szemben álltunk a folyosón. Nyüzsgés volt, de nem hallottam mást, csak a nyitott ajkaidon keresztül áramló forró levegő hangját.

- Takarodj a közeléből. - Hátratántorodtam, ugyanis a szőke hajú fiú nagyot taszított rajtam, de kevés volt ahhoz, hogy hanyatt is vágjam magam.
- Jimin, állj le. - Hallottam mély hangodat, szikrázó íriszeim újból arcodhoz tapadtak. Nem voltak kétségeim, meg voltam győződve arról, te is csak egy vagy a sok közül, angyalbőrbe bújtatott démon, aki a pusztulásomat várja, aki kihasználva gyengeségem kedves szavakkal akar bőröm alá férkőzni, akár egy kígyó, hogy aztán egészben nyeljen el.

- De megütött! - Akadt ki a fiú, hevesen hadonászva karjaival, mire apró mosoly jelent meg ajkaimon.
- És? - Vontam meg vállaim, majd szinte fellökve őket viharzottam el közöttük, órámra sietve, hogy legalább a tanárt ne haragítsam majd magamra.

Újabb nap, újabb összeszólalkozások..
Vártam, mikor talál újra meg valaki, aki éppen rajtam akarta levezetni a feszültséget.
Nagyot sóhajtva készítettem ki tanszereim, majd vettem elő vázlatfüzetem amiben megannyi rajz figyelt már.
Ugyanolyan odafigyeléssel, pontossággal, tervezéssel és alapossággal dolgoztam, mint eddig, az óra elteltével szembeköszönő rajz azonban megrémített.

Dühösen csaptam be a füzetkét, és feküdtem el a hűvös falapon, karjaim keresztbe fonva fejem alatt.
Miért ittad be magad már akkor is a gondolataim közé?

Sziasztok!😁
Újabb fejezet érkezett, remélem vannak már legalább minimális magvacskák, amiket elkezdtem ültetgetni ezekkel a kis részekkel.
😏🤭
Véleményt, csillagot szívesen fogadok, nem fogok kézzel lábbal tiltakozni😝🤣🏳️‍🌈💜