Ne engedd el a kezem | VKOOK

15

Jungkook

Egy hosszú hónap telt el, mióta az új iskolába érkeztem, csak egyetlen egy, ami önmagában nem tűnt hosszú időnek, szinte másodpercként repült tovább, mintha sosem létezett volna - ezt kellett volna gondolnom, nekem azonban gyötrelmesen vontatott volt; ha nem is minden nap, de állandó jelleggel próbáltál közelebb férkőzni hozzám, lassan paranoiássá váltam, téged kerestelek az összes lépcsőfordulóban, a diákok arctalan tömegében. Nem volt nehéz, ugyanis természetfeletti vonásaid bárhol kiszúrtam volna, a legnagyobb kavalkádban is, vonzottad a figyelmet, az én figyelmemet; ennek ellenére aligha néztem rád, mindig csak melletted bámultam el, a távolba, mintha fel sem fogtam volna, hogy a közelemben vagy.

Szenvedtem, kételyek gyötörtek veled kapcsolatban, kételkedtem az érzéseimben, a létezésükben, kétségbe vontam a valóságot, téged is, mert nem találkoztam még hozzád hasonlóval.

Egy hosszú folyosó legutolsó tömlöcének rácsain át kémleltem a kopott, elnyűtt padlózatot, ami szürkén vigyorgott rám; nyakamat nyújtogatva szorongattam a fém rudakat, amik hűvösségükkel nyugtattak a feszült pillanatokban. Biztonságban éreztem magam mögöttük, a fölém magasodó, elhanyagolt falak omladozva óvták valómat, és csak a hátulsó ablak megsárgult ablakán pislákolt be a fény - nekem ennyi  éppen elég volt.
A némaságban lehunytam a szemeim és mélyen magamba szívtam a penészes levegő minden éltető cseppjét.
Évek óta semmi sem változott a barlangomban, egyetlen kavicsot nem rugdalt odébb senki megfakult tudatomban, ahova - megkímélve magam mindentől - zárkóztam be az emberek gusztustalan világa elől.

Hangos robajra pattantak ki a szemeim, a lég, amivel tüdőmet a zaj hallatán töltöttem meg, bennem rekedt, minden szervem remegett, zsibogott a félelemtől, a veríték hideg, sikamlós rétegként vonta be bőrömet.
 Téged láttalak az alagút végén, berúgtad a zömök vasajtót, csörtettél felém, szemeid rajtam tartottad, egy pillanatra sem véve le rólam azokat a gyönyörű íriszeket, amikkel felnyársaltál minden pillanatban.

A poros, koszos csempén ülve rémülten kúsztam hátra, mint egy sarokba szorított zsákmány, egy riadt őzike, egészen a falig, rettegve, reszketve a pániktól, hogy talán aznap elérsz majd hozzám, s keresztülhatolsz az utolsó védvonalamon is, hogy bevehesd a szívemet. Sírtam, üvöltöttem csapkodva: Menj innen! Hagyj magamra! Könyörgöm.. Ne.....
Ne...

Nem hallottad a lelkem mélyén harsanó kiáltásokat, amik annyira próbáltak elűzni téged, hogy életben maradhassak, hogy továbbra is csak egy apró púp lehessek mindenki hátán, észrevétlen, akit az összes szörnyeteg csak bántani volt képes. Ha ennél is jobban felfigyeltek volna rám, azt már nem éltem volna túl, testem nem bírt több gyötrelmet, kínt elviselni a hétköznapokban, amiket rám mértek, nem másra, holott nem tettem semmit sem, csupán léteztem, tűrtem, és talán ez volt a baj, de küzdeni alig maradt egy kevéske erőm - ezt a lélegzetvételekre tartogattam.

Megtudtad a nevemet; talán megsajnáltalak a rám elpocsékolt perceidért, a gyenge próbálkozásaidért, mégis megbántam, ahogyan az engem kifejező egyetlen szó - a nevem - kicsusszant ajkaim között. Hiába nem feleltem többször, ezután sem adtad fel, be nem állt a szád, fecsegtél minden féléről, mintha hosszú ideje legjobb barátok, elválaszthatatlan bajtársak lettünk volna, nekem pedig taszító volt ez a közvetlenség, mert úgy hittem behálózni akarsz engem, tőrbe csalni, hogy aztán az arcomba nevess, győzedelmesen, és kipréseld belőlem az utolsó leheletem.

Tudod, mi volt a legrosszabb az egészben?
Az, hogy hetekkel később már figyeltem rád, minden egyes szavadat úgy ittam, mintha az örök élet forrására bukkantam volna, elmerültem a végtelen óceánban, a hangod mélységében, s egyben kapálóztam, vergődtem is ellene - biztos voltam abban, egyszer a kettősségbe fogok belebolondulni, amit a közeledben tapasztaltam.

- Egyszer igazán eljöhetnél velünk, mármint velem és Chimmel valamerre, moziba, plázába, vagy ahova csak szeretnél, ő is egészen biztos szívesen megismerne téged. Az én barátom az övé is. - Újból azzal az angyali dobozmosollyal illettél engem, mintha tudtad volna, mi dobogtatta meg a szívemet, reménytelenül taszigálva egyre mélyebbre a bizonytalanság tengerében.

Rajzoltam, nem tehettem mást, képtelen voltam a locsogásodtól a tananyagra koncentrálni, és a stresszt is le kellett vezetnem valahogyan, ami miatt már megállíthatatlanul remegtek az ujjaim.

- Ugyan, ne kéresd magad, biztosan jó móka lesz, még akkor is ha... Szóval ha nem vagy annyira beszédes, majd megoldjuk helyetted, Jiminnek be nem áll a szája, és amekkora idióta, jókat fogsz nevetni rajta. - Tekintetem arcodra siklott, ezzel a nullára redukáltam a művemnek szentelt figyelmemet, mire bizonytalanul méregettél, tétován, s jóval halkabban folytattad. - Vagy talán... majd mosolyogni fogsz, ha nevetni nem is... - Szám szegletében egy parányi, alig látható ajakgörbület jelent meg zavarod láttán - ez csakis neked szólt. Nem tudtam észrevetted-e, mert a frusztráltságod csak fokozódott ahogyan bámultalak téged mozdulatlanul, arcod pipacsvörös színt öltött magára - még így is elbűvölő voltál.

- N-nem fontos! Majd beszélünk erről máskor, ha majd.. Ha több időd lesz, ha éppen nem rajzolsz, igazán nem akartalak megzavarni, bocsánat. - Gyűrögetted a füzeted sarkát, mintha az tehetett volna mindenről. Már tényleg nem tudtam eldönteni, tökéletes színjáték-e az egész, kitaláció, elém vetített rémkép csupán, vagy mindent alaposan megterveztél jó előre?

Sóhajtva vezettem tekintetem az előttem található lapocskára, amiről újabb alkotásom szinte leszökött a vékony anyagról, néma segélykiáltással üzenve a mellettem ülőnek, neked, bár csekély esély volt arra, hogy valaha is olvasni tudtál a sorok között.
Pedig én annyira vágyódtam, akartam vágyni egy jobb helyre, ahol letehettem ólomsúlyú szívemet, biztonságban tudni azt, de a bizalmatlanságom, a félelmeim gúzsba kötöttek.
Reméltem, soha nem adod fel, mert minden perccel egyre közelebb értél a sötét tömlöchöz, ahol a lelkem hevert, porosan, használatlanul, felverve engem, felkeltve addig szunnyadó érdeklődésem, a kíváncsiságomat - miért voltál ennyire kitartó?

*(A képeket a pinterestről hozom el nektek ide, sajnos soknak ismeretlen a szerzője, az alkotója, így nem tudom őket kiírni, ezért elnézést kérek.)

Ha tetszett a rész, akkor kérlek hagyj itt egy csillagot és kommentet🥰🏳️‍🌈💜
Fontos kérdés: Mit gondoltok Jungkookról, vagy Taehyungról?
Érdekel, ki hogyan látja őket, milyennek, szívesen olvasnám az apró véleményeket (akár hosszabbakat is, ezt csak megsúgom 😏)