Ne engedd el a kezem | VKOOK

14

Taehyung

Hogy mit is akartam tőled?
Ha szemtől-szemben feltetted volna nekem a kérdést, talán percekig nagyokat dobbanó szívvel pislogtam volna rád, résnyire nyílt ajkaimmal a levegőt kapkodva, félve egyszer kifogyok az éltető oxigénből, és te leszel az, aki ernyedt, élettelen testemet előre kiásott sírom posványszagú gödrébe hajítod. 

Jiminnek azt állítottam, magabiztos voltam, színészeket megszégyenítő tehetséggel, hihetően adtam elő magam, de belül rettegtem, én sem tudtam pontosan mitől. Ennek ellenére sem akartam feladni, amit a fejembe vettem, véghez akartam vinni tervem minden egyes pontját, szinte küldetésként tekintve az előttem álló nehéz feladatra, ami nem volt más, minthogy megismerhesselek téged. Annyi ember volt még a Földön, és a sok közül te voltál az, aki valamicske célt adott nekem, fellobbantottad kíváncsiságom pislákoló lángját, hogy az elevenen pusztítson el.

A félhomályban hallgattam a zárt ablakomon keresztül beszűrődő esti forgalom neszeit, az autók suhanását, amiknek erős reflektora olykor megvilágította szobámat, kísérteties külsőt kölcsönözve annak.
Nem tudtam aludni, mert csak te jártál a fejemben, noha nem pont úgy, ahogyan szerettem volna; ahelyett, hogy a célt hajszolva igyekeztem volna megoldásokat találni eddigi vérszegény, csökevényes kommunikációnkra, valamiért megállíthatatlanul vonásaid cikáztak szemeim előtt - akár egy régi kamera megkopott filmszalagja pergett le előttem, hogyan csókolnám szépen ívelt szerveid, hogyan ölelnélek és becéznélek ajkaimmal szüntelenül.

Nagyot szusszanva fordultam hátamra, elengedtem az addig agyon szorongatott párnát és kipattantam a puha paplanok közül, hogy szélesre tárhassam ablakom, ezzel némileg felfrissítve a számomra már fullasztó, benti levegőt, majd kiülve a párkányra kényelmesen gyújtottam rá a tartalék dobozomból kiszedett szálra.
Ritkán csináltam ilyesmit, de úgy éreztem szükségem volt rá, hogy ne zakkanjak bele gondolataimba, amik megállás nélkül körülötted forogtak, zavaró módon, nem engedve koncentrálni a fontosabb dolgokra.

Annyira lehetetlennek tűnt minden. Látszólag utáltad, ha hozzád intéztem szavaim, de ha csak a közeledbe is kerültem, ami frusztráló volt; miben voltam más, mint a többiek? Akárhányszor találkozott tekintetünk a folyosón, ajkaim szólásra sem nyitottam még, gyönyörű íriszeid máris a pokol tüzében forrongtak, azoknak lángjaival perzseltél engem, nem éppen a legjobb értelemben, mintha valami óriási bűnt követtem volna el ellened.
Ha gyűlöltél, hogyan akartalak volna megszólítani téged, akárhogyan kapcsolatba kerülni veled?

- Miért futsz előlem? - Suttogtam az est nyomasztó sötétjébe, ami miatt hamar rájöttem, gondolataim sem lettem fényesebbek, mert ennyire nyugtalanító környezetben próbáltam rendezni azokat.
Újabb gyötrelmes, kacifántos sorokat futtattam végig magamban, nagyot csattanva vertem homlokon magam tenyeremmel.  - Hiszen még a nevedet sem tudom, az isten verjen meg! - Fakadtam ki a kelleténél hangosabban, mire összébb is húztam magam, hallgatva az apró neszeket, félve, talán felébresztettem apámékat, és le is bukhatok emiatt, hogy hajnalban, alvás helyett az ablakban ücsörögve bagóztam.

Tervet kellett készítenem, de nem voltam valami kreatív sosem, így a komoly elhatározás után, ami hatalmas adag adrenalint indított útnak testemben, híre - hamva sem volt a nagy ötleteknek, de cserébe végképp nem voltam képes álomba szenderülni.

~

- Szarul festesz. - Jegyezte meg Chim, ahogyan az asztalomnál támaszkodott lezserül, mielőtt még becsengettek volna. Mit ne mondjak, úgy is éreztem magam, mint akit minimum kétszer megrágtak, kiköptek és ki is mostak utána..

- Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmemet. Igazán kedves vagy. - Lőttem felé egy gyilkos pillantást, csak szemeim mozdítva barátom irányába, majd alsó ajkam harapva durván, inkább színeztem tovább füzetemben a kockákat egy egyszerű grafittal, aminek semmi értelme nem volt, úgy - ahogy ébren tartott.

- Úgy érzem ma nem leszel túlzottan jófej. Pedig hoztam neked valamit. Persze, előbb bocsánatot kell kérned, amiért tapló vagy. - Vigyorgott rám pimaszul, szám sarkában nekem is megjelent egy halovány görbület, és már éppen készültem valami frappáns válasszal, amikor fülsüketítően zördült az a rohadék csengő, jelezve, az óra elkezdődött. Bár a tanárt addig nem láttuk még sehol, csupán a számomra névtelen fiú, te léptél az osztályba, kifejezéstelen tekintettel. Izmaim megfeszültek, szemeim tágra nyíltak, ajkaimmal egyaránt, helyből szinte vigyázva vágtam magam egy ültő helyemben, igyekeztem felvenni egy olyan pozitúrát, ami természetesnek hathatott, miközben az értelmetlenül színezgetett füzetet a kis fakkba hajítottam nagyot csörömpölve közben, mintha attól tartottam volna, majd lenézed a rajztudásomat, ami lényegében ennyi is volt.
Jimin egy furcsálló pillantást lövellt felém, majd amikor meglátta kire tapasztottam tekintetem, mindent tudó mosolyt villantott felém és ellökte magát az asztalunktól, hogy a padtársához menjen.

Eredeti helyed felé vetted az irányt, ami miatt csalódottan pislogtam, de a nő, akit nem is láttam bejönni az ajtón, most is mellém intett téged, mielőtt feneked a székhez érinthetted volna.
Hahh, győztem - kis híján elnevettem magam örömömben, mert úgy éreztem, egy átvirrasztott éjszaka után igazán megérdemeltem, hogy ezúttal válaszolj is nekem, mert nem akartam csöndben maradni melletted.
Izgatottan követtem mozdulataid, amikor táskádat morogva vágtad le a pad lábához, majd éles, perzselő tekinteted az enyémbe fúrva ereszkedtél le mellém. Levegőm is bennem rekedt, biztos voltam benne, hogy ugyan nem voltam pirulós fajta, akkor arcom árnyalata éppen egy rák színével vetekedett.

Én pedig így akartalak megszólítani; mit ne mondjak, eléggé el voltam tévedbe valahol az éterben, de felszívtam magam.
Tettem rá magasról, hogy szinte a szék alá csináltam a közeledben, és hogy az összes csepp vérem megfagyott bennem, amikor a padra csaptad a könyvedet, haladni akartam, legyőzni a hirtelen jött érzelmi kavalkádot, mert egészen addig a napig nem volt problémám a beszéddel. Biztosan túl sokat agyaltam rajtad, és már képzeltem dolgokat....

- Szia. - Hangom sokkal magasabban csusszant ki torkomon a kelleténél, így megköszörülve azt dőltem előre kissé és támaszkodtam meg ál-lezserül asztalunkon, hogy mélyebben megismételjem ugyanezt. - Szia. - Oké, ez már nagyon kínos volt, ugyanis ekkor is csak egy gyilkos pillantást kaptam válaszul.

- Eszembe jutott, hogy.. hát..találkoztunk már párszor, és egymás mellett is ülünk, és még nem mutatkoztam be neked, faragatlan vagyok. A nevem Taehyung. - Vakartam tarkómat zavaromban, míg a másik kézfejem feléd nyújtottam, majd benedvesítettem kiszáradt ajkaim.
Egyik szemöldököd a magasba szaladt, ahogyan kezemet vizslattad, íriszeid nem tükröztek semmit, egyetlen parányi érzelemgombócot sem, ami miatt nagyot nyeltem. Visszafordultál a korábban megkezdett rajzodhoz, én pedig már az életemet is feladtam, szívesen ástam volna magamnak egy gödröt, hogy beleugorjak egy szál virággal a kezemben, sőt, szerintem te is szívesen segítettél volna elföldelni.

- Jungkook. - Hallottam meg dobhártyasimogató hangodat hosszas, fájdalmasan néma percek után.

Sziasztok!
Újabb résszel készültem nektek, remélem tetszeni fog!
Alakulnak a dolgok, lassan, de biztosan haladunk előre.
Ki, mit gondol? 🥺💜
Holnap új részt hozok 'A szívemet adnám' című történetemből is! Remélem ott is megtalállak titeket🥰🏳️‍🌈💜🙋‍♂️
👇
⭐