Ne engedd el a kezem | VKOOK

11

Jungkook

Egy pillanatra elhittem, áttörted a láthatatlan pajzsomat, ami óvott mindentől, ami sosem engedte, hogy megmutassam önmagam, immáron sokadik éve, de amikor láttam, mennyire értetlenül nézel rám a folyosón, hogy mennyire össze vagy zavarodva, elégedettségtől dagadt mellem, hiszen mégsem igazolódott be, amitől féltem. Továbbra is egy rejtély voltam neked, egy talány, lehetséges te így is gondoltál rám a kezdetekben, így pedig meghúzhattam magam a sötétben, egy kietlen sarkocskában, ahová senki sem nézett erre, csak a te árnyékod kísértett néha, de időben észrevettelek, nem hagytam magam.

Ismeretlen eredetű izgalom remegtette meg testemet, ha arra gondoltam, a tekinteted újból alakomat fürkészte. A pár döbbent, rosszalló, megvető pillantás sem érdekelt, amit beteg vigyorgásomra kaptam válaszul, ennél jobban kizökkentett az, hogy a mellettem ülő fiú, egy szempillantás alatt taszított rajtam egyet, és talán mondanom sem kell, igencsak meglepődtem, az óra kellős közepén puffantam nagyot a földön.

- Mit vigyorogsz kettyós? - Köpte a szavakat fintorogva, én pedig egy szempillantás alatt termettem két lábon, hogy kirúghassam az utolsó fogát is a gyereknek, ugyanis idegesített, hogy hiába nem csináltam semmit sem, csak kaptam és kaptam az ütéseket, a szidást, a gúnyos beceneveket. Normál esetben ez sem érdekelt volna, de a mogyorószemű is ott volt a teremben. Ott voltál, és figyeltél engem, nagy szembogaraiddal, elnyílt ajkakkal, meglepetten. Tisztában voltam vele, végignézted az egész jelenetet, és bosszantott, mennyire adtad az ártatlant, a védelmezőt, végigfutott a fejemben az is, talán újra rohansz majd felém, könyveid drámaian szerteszórva a padok között, hogy segíthess nekem, de ez nem így lett. Ennyi lett volt a színjáték?

- Jeon, üljön le. - Hallottam a tanárnő ideges, kissé nyivákoló hangját, én pedig jó tanuló létemre a székem elé léptem, de padtársam feltette a lábát a helyemre, és gonosz vigyorral nézett rám.

- Ide biztosan nem. - Már meg sem lepődtem, kifejezéstelen tekintettel vizslattam a tanárunk arcát, aki lemondóan sóhajtott és egy távolabbi helyre intett engem, amit meglátva elsápadtam.

- Akkor üljön át oda, folytatni szeretném az órát.

Kelletlenül, tétován pakoltam össze a tanszereim, amiket a hónom alá csaptam, szabad kezemmel pedig a táska fülét markoltam meg, s vonultam a kijelölt helyre, ahová magamtól soha nem mentem volna. Halkan pakoltam le az asztal felém eső részére, letettem a földre a táskámat és véletlenül sem pillantva oldalra folytattam a jegyzetelést, nem érintett kellemetlenül a szituáció, szinte mindennapos volt, és talán ez volt a megrázó az egészben, hogy annyira hozzászoktam már ehhez.

Percekig némaság honolt, csak az idegesítő tanárnő és a ceruzák végének karistolása hallatszott a teremben, talán még pár sutyorgás, amit éppenhogy ki lehetett venni az apró, tanszerek okozta zörgések közepette. Egészen belemerültem a tananyagba, na meg a rajzolgatásba, ami a magányos évek alatt mániává nőtte ki magát.

- Jól vagy? - Hallottam meg mély orgánumod, ami miatt a hideg futkosott a hátamon, egyszerre öntött el a félelem és a kellemes bizsergető érzés. Létezett egyáltalán más olyan földi hang, ami ilyen hatást keltett az emberekben?
Igyekeztem úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna a kérdést, csupán a zárt ablakos teremben nyargalt volna végig egy óvatos szellő, susogó zajt csapva ezzel. Mi sem tűnt egyszerűbbnek, igaz? Mégis, mintha egy ellentétes pólusú mágnest nyeltél volna el, a feléd eső porcikáim bizseregtek, égtek a vágytól, hogy közelebb lehessek hozzád. Sosem ismertelek, sosem beszéltünk korábban pár szónál többet, akkor is megütöttelek, többször is, éppen ezért zavarodtam össze az érzettől ami mellkasomat nyaldosta. Ketyegőm megbolondult, fel akart robbanni bordáim börtönében, dörömbölt csontjaimon, szinte nem is hallottam mást, s attól tartottam annyira hangos, hogy te is észreveszed ezt.

- Nagyon szépen rajzolsz. - Az újabb hozzám intézett mondat kiszakított a kis buborékból, a feszültséggel és vággyal telt ketrecből, amit magamnak alkottam a hosszúra nyúlt percekben, ami miattad vert láncokra engem, s nyelvemet, ami képtelen volt mozdulni, hogy választ formáljak velük.
'Hagyj békén.' - Csak ennyi kellett volna, és akkor talán békén hagynál egy jó időre, mert törékeny voltál kedvesnek tűnő jellemed miatt. Bár szokták mondani: ne téveszd össze a kedvességem a gyengeséggel, lehet te is erős voltál, és tényleg óvni akartál az esőtől is, de én túlságosan megszerettem az érzést, amikor a cseppek marva bőrömet nyaldosták végig kültakarómat.

Észre sem vettem, izmaim megfeszültek, szinte görcsölt már mindenem, a ceruza aprókat recsegve jelezte, lassan kettétörik ujjaim között, a papírt is átlyukasztottam már annak tompa hegyével, alsó ajkam felfalva meredtem a készülő mintára magam előtt, segélykérőn, esdekelve, hogy elmúljon a lelkem szaggató bizonytalanság. Csak te voltál képes ilyen érzelmeket kelteni bennem az első pillanattól fogva, akkor mégsem hittem, te más lehetsz. Annyira féltem.. Féltem a szerelemtől.

Megjöttem a folytatással. 💜🥺
Apró jelenetek, de annál több gondolat és érzelem. Rajtam kívül más is rá van még kattanva az olyan történetekre, amik így írják le a karajterekben végigrohanó érzelmi hullámokat? 👀
Kezeket fel🙋‍♂️🙋‍♀️🤣
Csillagocskát, kommentecskét, kisregényt és popcornt elfogadok🍿