Ne engedd el a kezem | VKOOK

8

Taehyung

Lassan kanalaztam a levest, mert felrepedt ajkaim még fájtak, hiába kezelte azt le anyám, miután elhitte, nekimentem egy oszlopnak, de az új módszer és a béna fejtartásom nem vált be, sikeresen megégettem a nyelvemet, ezért csapdostam, verdestem, mint egy kolibri, amíg nővérem arcon nem löttyintett a pohár vizével.
Hiába, a szándék volt a fontos, arcom tűzvörös lett és azt hittem, átrángatom az asztalon, de anyám elcsendesített minket.
Lehet csak ezért nem szedtük szét egymást az évek alatt, pedig istenemre mondom, szerettem, de annyira ostoba volt.

- Vita helyett mondjátok el, mi történt az iskolában? - Anyám, mint mindig, vidáman sütött, főzött a konyhában, sokszor azt se tudtam, minek ennyit, hiszen csak négyen voltunk, nem egy teljes hadsereget kellett etetni.
- Nem történt semmi. Iskola. Dögunalom. - Tudta le ennyivel nővérem, ám szemeim felcsillantak, mert én mesélni akartam.

- Nekem.. Nekem tetszik valaki. - Éreztem, hogy elvörösödtem, holott nem először beszéltem nekik ilyen dologról, jól kezelték a 'gyerekeik' nyűgét-baját, így nem gondoltam, hogy probléma lenne abból, ha beszélek az érzéseimről.

- Igazán? Mesélj fiam, honnan ismered, ki ő, mi ő? - Mosolyodott el apám, majd letette az újságot, amit eddig olvasgatott, ebből is érezhettem, valóban érdeklődik, ami jól esett.

- Nos.. A nevét nem tudom, de.. Aranyos fiúnak tűnik. - Hajtottam le fejem mérhetetlen zavaromban, ám az étkezőben beállt csend megrémített, így lassan körbenéztem.
Édesanyám egy tányért törölgetve pillantott apámra, mintha félne, mi lesz a mondataim következménye, s emiatt én is rettegni kezdtem. Apám kifejezéstelen arca fogadott korábbi mosolya helyett, így nagyot nyeltem és összébbhúztam magam a széken.

- Hát.. Ez.. Remek. - Szinte hallottam a gúnyt, a megvetést sugározni az elhangzott szavakból, szemeim könnyekkel teltek meg.

- Soha nem lesztek képesek ezt elfogadni, jól sejtem? - Löktem ki magam alól a széket, és méregtől eltorzult arccal robogtam a szobám felé.
- Kicsim, várj! - Kiáltott utánam anyám, de nem érdekelt, mit is akar mondani, becsaptam az ajtót és hasravágtam magam az ágyamon. Gyémántcseppjeim megállíthatatlanul törtek elő szemeimból, arcom felforrósodott, égett, így szorítottam magamhoz a kedvenc párnámat, hátha az megvigasztal.

Túlreagáltam.
Hiszen nem volt velem bajuk, csupán új volt nekik az egész, furcsa, alig pár hónapja mondtam el nekik, hogy engem nem hoznak lázba a női kerek csípők, a mellek és semmi ehhez hasonló, de megértették.
Akkor és ott azonban ezt nem így gondoltam, úgy éreztem magamon cipeltem a világ fájdalmat, holott ez nem így volt, nagyokat szipogva nyúltam a mobilomért, hogy megírjam Chimnek a bánatom, amiért végül felhívott.

- Nem is szeretnek Chim. Ez annyira.. Hahh annyira... - Hüppögtem gyengén, mindig, amikor meg akartam szólalni, torkomat elszorította valami és félbe kellett hagynom, hogy ne sírjak tovább, mert igencsak kapart már tőle a torkom is.
- Figyelj Tae, nem hiszem, hogy ez így lenne. Beszélj velük nyíltan, mert.. Láthatod eddig sem pakoltak ki otthonról. Ha nem fogadnák el, ez már megtörtént volna. Tudod, hogyan járt Lee is, amikor elmondta otthon, hogy... - Folytatnia sem kellett. Tudtam, nagyon konzervatívak az emberek ebben az országban, aki meleg volt, azt kirakták az utcára, nem törődve azzal, milyen sors várt az efféle emberekre.

Igazat kellett adnom neki, de szenvedtem tovább. Tinédzser voltam, és úgy éreztem a világ és a szüleim is ellenem vannak.

Sziasztok! 🤗
Íme itt egy újabb részecske, kinek, hogy telik a hétvége? ^^
Remélem szeretitek ezt a történetet, igaz, még az elején járunk, de várom a visszajelzéseket. 💜🏳️‍🌈🤭💘