Ne engedd el a kezem | VKOOK

19

Nagyon cukimuki vagyok, ezért inkább ma hoztam el az újabb részt 😏
Akinek kivetése van ezzel kapcsolatban, jelezze nálam 😂
🤟💜🏳️‍🌈

Jungkook

Bólintottam, óvatosan, és valamiért éreztem, hogy ezt a kis kiruccanást nagyon meg fogom bánni, ugyanis a törpe, akinek nem emlékeztem a nevére - mondhattam vagy említhetted akárhányszor - is velünk tartott; pontosabban én tartottam veletek, és lehet ez zavart inkább. Az, hogy én voltam a harmadik kerék, én fogok majd utánatok kullogni, és végignézhetem, ahogyan romantikusan fogjátok egymás kezét, csilingelve nevetgéltek, ezzel óriási fájdalmat okozva szívemben.

Igen, tényleg úgy hittem, ti együtt vagytok, mert abban az időben állandóan úgy néztetek egymásra, mint két szerelmes, akik elválaszthatatlanok, legyen szó bármilyen pillanatról. Akkor is téged bámult, amikor engem fürkésztél, mintha egy rejtvény lennék csupán, akin ha átjutottál, megoldottad minden sorát, megfejtetted az összes titkát, a szemétbe dobsz majd és vissza se nézel, hogy is érzem magam akkor.

Pánikoltam, rettegtem attól, hogy gondolataim, a sötét felhők, amiket lehet csak képzeltem a ragyogó égbolt helyére, egyszer valósággá lesznek majd, ezzel darabokra törve egész létezésem, s a feléd irányuló furcsa érzéseim sem lesznek már. Ezek a bensőmet megrengető érzelmek tartottak akkor életben, és nem a mindennapoktól való félelem, hiába nem tudtam nevén nevezni ezeket, kellemesen bizsergettek végig lábujjam hegyétől fejem búbjáig; amikor mellettem voltál, hallottam a légzésed, a hangodat, ez tetőzött bennem, darabokra cincáltál egyetlen pillantásoddal.

Az, hogy ennyire ragaszkodtam hozzád, csak még inkább megrémített, láncaim magamra húzkodva reszkettem a sarokban, elrejtve arcom a közelgő fénysugártól, attól tartva, mitévő leszek, ha újra beborít a jól megszokott sötétség, elnyel, felemészt majd egészében. Tartottam az ismeretlentől, és attól is, mi lesz velem, ha visszahullok az ismert érzéketlenségbe, ahonnan kirángattál engem, akaratlanul is.

Ha az első napokban nem segítettél volna, felfigyeltem volna rád máshol, más miatt, ebben biztos voltam, ugyanis képtelenségnek, egyenesen őrültségnek tartottam, ha csak egyetlen ember is képes volt úgy elmenni melletted, hogy alaposan meg ne nézett volna magának. Nem csak a szépséged, a földöntúli, tökéletes, isteni vonásaid mondatták ezt velem, mert nem csak ezt láttam benned; ennél sokkal több voltál mindigis, és ez taszított tőled annyira. Nem létezhetett olyan ember, aki ezen tulajdonságokat egyszerre birtokolta, és jóságos, tiszta lélekkel áldotta meg az ég; a fejemet tettem volna rá, hogy te is csak egy vagy a sok állat közül, a fenevadak legborzalmasabbika, angyal testben rothadt lélek - így lett volna fair.

Az óra további részében újból csak hangoddal töltekeztem, alig szólaltam meg, csupán hümmögésekre és egyetértő bólintásokra futotta, így többet hallhattam belőled, a mély, rettentő mód borzongató orgánumodból - ami miatt persze a tanár megdobált újból krétával, akár egy korábbi alkalommal, de látszólag ez téged nem érdekelt. Az örömteli csillogás a szemeidben egyszerre töltött el boldogsággal és szomorúsággal, kételyekkel, mert nem tudtam, tényleg ez-e a valódi arcod, amit felém is mutattál?

- Ma még beszélek Chimmel, holnap pedig találkozzunk órák után a kapuban. - Csicseregtél lelkesen, mire apró mosoly jelent meg szám szegletében, egy alig észrevehető kis ajakgörbület, amely a bennem tomboló érzésekről adott tanúbizonyságot. - Jó lesz ez így?

Tekintetünk találkozott, ahogyan a kérdés miatt rád emeltem tekintetem, s abban a szent pillanatban ugrott görcsbe a gyomrom, ahogyan belenéztem azokba a csodákba, elnyelt mély óceánod, berántott, magába szippantott teljesen. Arcom a kelletén jóval forróbbá vált, amit akkor még nem értettem igazán, azt hittem, hirtelen kijött rajtam az egy napos lázkór, pedig közel sem jártam az igazsághoz.
Nagyot nyelve gyűrtem le torkomban dobogó szívemet, majd megremegve erőszakoltam meg magam, hogy elszakítsam meseszép lélektükreidtől íriszeim.