Ne engedd el a kezem | VKOOK

16

Taehyung

- Láttad te a tekintetét? Azt hittem tényleg ott fog felnyársalni vele, de mintha mosolygott is volna mellé. Ijesztő de..van benne valami nagyon szexi is. - Ajkamba haraptam csintalanul, méregetve az egyik angyalt ábrázoló porcelánt; annak ellenére, hogy néha halálfélelmem volt melletted, a kezdeti vonzalmam semmit nem változott az irányodba, csupán pozitív irányban.

- Abba kellene ezt az egészet hagynod, mielőtt álmodban fog kinyírni. Komolyan mondom, az a srác nem komplett, rossz ómen az is, hogy pont melléd ültették. - Szemei engem követtek minduntalan, ahogyan a szobában lépdeltem, erősítve saját állításait vádlón pillantott rám.
Nagyot szusszantam, s haladtam tovább a szekrények mentén a szobában, a polcokat díszítő szobrocskákat emelgetve; azok alatt egyetlen porszemet sem találtam, ami megmosolyogtatott; Chim mindig jó gyerek volt, rendszerető, valahogy totálisan az ellentétem, így nem tudtam, végül hogyan kavarodtunk össze mi ketten - az elcseszett vallomásom, és az azt követő nevetése után is.

- Nem fogok leállni. - Makacsoltam meg magam, mert győzni akartam, és az sem tántoríthatott el, hogy nem adtad még meg magad, még úgy sem akartam félreállni az utadból, hogy sokszor elég reménytelennek éreztem a dolgot.

- Te most hülyéskedsz ugye? Miért nem? - A hangjából csöpögő kételyek engem is megmérgeztek, habár, már így is rogyásig töltöttek meg belülről; nem hittem abban, hogy valaha is szóba állsz majd velem, annak ellenére sem, hogy a nevedet hosszú nyaggatás után elárultad nekem. Elbizonytalanodtam, fájt a kiszámíthatatlanság, a tudatlanság, szorította a mellkasom, rosszul esett az is, hogy próbálkoztam bármennyire, mindig ugyanúgy néztél rám, mint a legelején: nagy, kifürkészhetetlen szembogarakkal, pislogás nélkül, ez egyenesen a frászt hozta rám - már ha egyáltalán rám találtál pillantani. Ha ez mégis megtörtént, sokáig tartott, égetett, felperzselt mindenhol, a jó és a rossz értelemben egyaránt.

- Mert... Nem tudom Chim, én csak.. Sok időt öltem bele ebbe az egészbe, túl sokat ahhoz, hogy most a semmiből lemondjak róla. Meg akarom ismerni őt, és biztos vagyok abban, hogy csak hetek kérdése, és beszélni kezd. Csak türelem kell. - Amíg a szavak meggondolatlanul peregtek ajkaimról, ujjaim fürgén rendezték át az egész polcot és a figurákat, amit barátom általában elég rossz szemmel nézett, de most egy szava sem volt emiatt; teljesen más foglalkoztatta akkor, amit nem is tartott magában.

- Atyaég, hallod te magad egyáltalán? - Hitetlenkedve csattant fel, mire lassan körbefordultam tengelyem körül, hogy láthassam azt, mennyire elege volt belőlem, sütött róla, hogy mennyire szabadulni akart már tőled, a témától, ettől az egésztől, a lavinától, amit én indítottam el. - Miért kell mindent kihívásként kezelned? Egyetlen ember nem akar veled barátkozni ezen a rohadék bolygón, de neked pont ő kell? Fáj, hogy nem kedvel mindenki?

- Te most miről beszélsz Chim? - Rebegtem megrökönyödve, odafagyva, gyökeret eresztve arra a pontra, ahol álltam; nem akartam hinni a fülemnek, ugyanis hosszú barátságunk alatt húztuk egymás agyát rengetegszer, bohóckodtunk, de soha ilyen hangnemben nem beszélt még velem.
Fújtatva pattant fel az ágyról és indult meg felém; először, ahogyan vehemens mozdulatait követtem, azt gondoltam, nekem akar majd rontani, kitaszigálni az ajtón, hogy ő ezt már nem bírja tovább, de nem így lett - megtorpant előttem, apró mutatóujját kimeresztve böködte a mellkasom, mintha azzal pecsételte volna meg szavait, amik mocskosul fájtak.

- Az egész olyan neked, mint egy teljesítendő feladat, semmi több! Fogd már fel végre, hogy neki is vannak érzései, és köszöni szépen a tieidből egy kis szeletet sem kér! De ha már ő nem áll szóba veled, akkor mit szólnál, ha velem is töltenél egy kis időt? Sosem érsz rá mostanában, csak gubbasztasz a szobádban, mint egy hercegnő, aki a megmentésére vár, a lovag érkezésére!

Őszintén, sosem láttam még ilyet dühösnek, feldúltnak őt, ami egyszerre bénított meg és indított el egy őrült kavalkádot a fejemben, amibe beleszédültem. Menekülni akartam onnan, és nem azért, mert féltem, hanem mert a gombóc a torkomban egyre fojtogatóbbá vált, s abban a kis szobában nem kaptam levegőt, a tüdőm is égett; gyenge voltam.

- Te most.. Komolyan ez a bajod? Féltékeny vagy, mert kevesebbet vagyok veled?!  - Hangom hisztérikussá változott, vékonyabb magasságokba emelkedett, mert lehetetlennek éreztem legyűrni a szorító érzést a nyelőcsövem belsejében, a levegőt gyorsabban kapkodtam, vállaim felhúztam, mintha eltűnhettem volna azok között, amíg Jimin a felsőtestem takaró anyagot rángatta meg, nem erősen, éppen csak annyira, hogy undorítónak érezzem magam.

- Én? Féltékeny? Áhh, dehogy, más sem lenne az, ideges sem, mert aztán rohadt élvezetes veled lenni, egyfolytában azt hallgatni, hogy: " Jungkook ezt csinálta, Jungkook azt csinálta, Jungkook így, Jungkook, Jungkook! " . Állhatna másból is egy beszélgetés, vagy találka, de mást sem hallok már tőled, és igen, ez kiborító, megalázó, mert már sosem kérdezed meg tőlem, hogy én hogy vagyok! De tudod mit? Már nem is mondanám el neked, mert nem lennél rá kíváncsi. - Mindketten a sírás szélén álltunk, Chim azért, mert rosszul esett neki, hogy az utóbbi időben igencsak elhanyagoltam őt, én pedig azért, mert elhitte, amit mondott; azt, hogy nem vagyok rá kíváncsi, hogy már ennyire sem számít nekem.

Ajka megremegett, a pulcsim anyagát görcsösen markoló ujjpercei lesiklottak mellkasomon, fejét lehajtva fixírozta saját ujjait, amik valahol a hasfalamon tébláboltak, tétlenkedtek tehetetlenül. Teljes testemben remegtem, zsibongtak a porcikáim, a fülemben zúgott a vérem - pipa voltam, rohadtul, de nem mertem megszólalni, lehet azzal mindent tönkretettem volna, még ennél is jobban.

Hosszú percek múltán hallottam meg hangját, de nem láttam szája mozgását - ekkor vettem csak észre, lehunytam szemeim, hogy megszűnhessek létezni.
- Tae... Ne haragudj, én nem...

- Én most hazamegyek. - Nem hagytam végigmondani, közbevágtam, ugyanis nem akartam hallani a bocsánatkérését; nem neki kellett elnézést kérnie az utóbbi időben történtekért, és ugyan fogalmazhatott volna sokkal finomabban, igaza volt. - Ne haragudj, de... Majd holnap beszélünk. Gondolkodnom kell.

Perceknek tűnő másodpercekig néztünk farkasszemet, ám ez már nem haraggal, ellenségeskedéssel telt meg, hanem fájdalommal, és félelemmel; rettegtünk, hogy elveszítjük a másikat.

Holnap 'A szívemet adnám' című történetemből következik egy rész!
Számítok rátok 😊🙋‍♂️🏳️‍🌈💜😏