Ne engedd el a kezem | VKOOK

13

Jungkook

Unalmas, gyötrelmesen szürke hétköznapjaim voltak, annál üresebb hétvégékkel, persze mindig volt valami, ami miatt magyarázkodhattam édesanyáméknak. Belefáradtam már ebbe is, évek óta másról sem szólt az életem, csak az életben maradásról, aminek sokszor már nem tudtam, mi értelme volt még.

"Ami nem öl meg, az erősebbé tesz." Igazán? Hát köszöntem szépen, nem tudtam hova kellett volna még erősödnöm, s ugyan a humorérzékem lehet rendkívül megfakult az évek során - érthető okokból -, arra gondoltam, lassan lehettem volna én magam Superman, vagy Vasember, úgyis az utóbbi volt mindig a kedvenc szuperhősöm.

Ehhez hasonlatosan furcsa gondolatokkal a fejemben végeztem el a dolgom és húztam fel a sliccem, szinte kirobbantam a fülkéből, azonban egy hatalmas, csillogó szempárral találtam szembe magam, ami miatt görcsbe rándult a gyomrom.
- Ez most.. Komoly? - Nyögtem ki a szavakat nehezen, szinte lefagytam a mozdulatban, olyan intenzíven bámultál, hogy nem bírtam állni a tekinteted, így elfordítottam a fejemet. - Tudod, ez elég beteges. - Fintorogva mentem a kagylóhoz, erősen dörzsölve össze kezeim a vízsugár alatt, mintha elmoshatnám a pillanatot, megszabadulhatnék tőle ennyire egyszerűen, hogy megszűnj létezni.

- Miről beszélsz? - Mély hangodra összerezzentem és megborzongtam egyszerre, ugyanis ennyire kellemes orgánumot sosem hallottam még, ráadásul túl közelről is érkezett.
Mikor másztál ennyire a nyakamra?!
Pánikolva toltalak odébb, bizseregtem a közeledben, s ahol hozzádértem, ott megmagyarázhatatlan, szinte pánikszerű remegés rázta meg porcikáim, felfordult a gyomrom, egyenesen émelyegtem tőle.

- Úton - útfélen belém akadsz, ne mond, hogy ez véletlen! Mond meg nekem, követsz engem? Mert rohadt idegesítő! - Sokat beszéltem, túl sokat, magamon is meglepődtem, hiszen nem akartam kapcsolatba kerülni veled semmilyen módon. Nagy gesztusokkal magyaráztam, mintha ezzel nyomatékosítani tudtam volna, amit mondtam, esetleg ijesztőbbnek hatok, hogy elfuss tőlem, jó messzire, mert egyre inkább aggódtam, az eddigi álarcom apró szilánkokra hullik lassacskán, a békém veszélybe kerülhetett a létezésed miatt.
Túl sokat láttál, túl sokat mutattam, dühöm és tehetetlenségem minden igyekezetem ellenére ült ki az arcomra, amit tisztán láthattál, nem volt kihívás olvasnod belőlem, legalábbis én így éreztem.

- Ez nem nehéz, ugyanis egy iskolába járunk. - Emelted meg egyik szemöldököd, mire a mérges vicsorom hamar odébbúszott, messzire, helyette ledöbbenve álltam veled szemben, mint egy rakás szerencsétlenség. Úgy is éreztem magam..
Tátogtam, mint egy ponty, arcomat a zavar vöröses árnyalata színezte egyre mélyebben és intenzívebben, szívem félrevert. Ezzel az egy mondattal megaláztál, hülyének néztél és ez mérhetetlenül bosszantott is, hiába volt igazad.

Sípolva szívtam magamba az éltető oxigént, majd mint űzött vad löktelek félre, hogy rohanva távozzak onnan. Máris úgy láttam, a maszkomon apró repedések keletkeztek, és ez bőven elég volt neked ahhoz, hogy átláss rajtam, és ha a szemeidbe néztem, azokba a csodákba, mintha ez megerősítést nyert volna, olyannyira mélyre hatoltak bennem csokoládé íriszeid, mintha kettévágtad volna velük még a lelkem fogvatartó láncokat is.
Tudtam, hogy baj lesz, megsejtettem, rohantam, akár egy zabolázatlan vad, csak hogy távolabb kerüljek tőled, ugyanis féltem, ugyanolyan lehetsz, mint a többi, talán rosszabb is azoknál. Ők csak a testemet bántották, de azzal, hogy közelebb akartál kerülni hozzám, nagyobb slamasztikában találtam magam, mint addig bármikor.

Bőven elegendő volt megküzdenem a mindennapjaimmal, azzal, hogy az őseimnek megállás nélkül csalódást okoztam, a kortársaim ütöttek-vertek, ami pedig a legrosszabb volt: csak úgy tudtam mindezt elviselni, hogy nem éreztem legbelül semmit.
Így volt a legkönnyebb, kiirtani magamból mindent, hogy ne érhessenek újabb csalódások, hogy ne vegyem magamra a bántó szavakat, de te újra felperzselted bensőmet, a kíváncsiság halovány lángja pislákolt újra a sötétben. Ez volt a legrosszabb: érdekeltél. Az, milyen lehetsz valójában, tényleg tiszták-e a szándékaid, vagy te lettél volna a legaljasabb szörnyeteg mindközül, aki a legelzártabb, egyben legsebezhetőbb oldalamról támadtál?

Meghazudtolhattam volna, mennyire felkeltetted a figyelmemet, de az összes ember mellett ugyanazzal az érdektelenséggel mentem el, minden áldott nap, a szürkeségben bolyongva, céltalanul, megtörten, de te mégis más voltál, valamiért éreztem, a földöntúli szépséged húzott feléd, makulátlan, csodálatos tánc volt minden mozdulat, amit tettél. Küzdöttem magammal, mocskos módon harcoltam, megpróbálva elhitetni, te sem vagy különb, ugyanaz a rothadó, bűzös rovar rágja a szíved helyét, mint a többinek, amelyik csak a porba lökne, megtaposna nevetve, ha alkalma adódna rá, hogy ott száradjak el végleg.

Miért volt ennyire nehéz?
A szép nem egyenlő a jóval, egyik tulajdonság nem hozza magával a másikat, a kettő mégis szétválaszthatatlan volt bennem, de csak akkor, ha rólad volt szó. Nyomorultul fájt, ahogyan viselkedtem veled, de el kellett taszítsalak, akkor is, amikor úgy éreztem menten megadják magukat a térdeim, remegésük nem akart alábbhagyni a közeledben, mert engem pásztáztál lélektükreiddel, tisztán, fürkészőn. Olyan szívesen a karjaidba omlottam volna, hogy ölelj át, hitesd el velem, hogy te más vagy, gondoskodsz majd rólam, szeretni fogsz, hogy a lelked is ugyanannyira tiszta, fenséges, mint minden centimétered, de nem tehettem.

Nem akartam emberben csalódni újra, s egyben utoljára, mert az lett vona a kegyelemdöfés, a vég, ugyanis eldöntöttem: még egy alkalom, és nem csinálom ezt tovább. Természetesen ragaszkodtam még az életemhez, éppen ezért nem engedhettem senkit se közelebb az indokoltnál, téged sem, hiába emésztett fel a kíváncsiság, ez a bizsergető, szívfájdító érzet.
Az utolsó reménység voltál, az egyetlen, aki megpróbálhatott kihúzni engem a mély veremből, ahová estem, ahonnan csak szemeim lehunyva hallhattam a madarak gondtalan csivitelését, haloványan, messziről, ahová a nap se sütött be, csak ritkán, szökőévente egyszer, amikor hihetetlen csoda folytán őszinte mosolyt csalt egy szikra az arcomra.

Elszoktam a fénytől, ragaszkodtam a sötétséghez, a csendhez, a nyugalomhoz, nem tetszett, hogy megbolygattad az állóvizet, pusztító hullámokat generálva bennem.
Ez még nem volt szerelem.
Sokkal mérgezőbb volt annál, gyötrőbb és szebb is annál, ijesztőbb is, mert valamit újra éreztem, mindent erősebben éltem meg, mint előtte. De a legjobban attól féltem, rettegtem, ha valami csoda folytán meg is kaptalak volna, bármilyen formában, már lett volna mit veszítenem.

Azon gondolkoztam a napokban, hogy szeretném valahogy hívni az olvasóimat, ugyan nem vagytok nagyon sokan, de várom az ötleteket, mi legyen a csoportnevetek :3 Bogárkáim, Mézesbödönjeim, vagy valami frappáns, segítsetek ebben 🤭🏳️‍🌈💜