Ne engedd el a kezem | VKOOK

17

Jungkook

Egyre inkább azt éreztem, hogy megfojtasz, hogy a láthatatlan fonalaid bevonják, megkötözik minden porcikám, holott próbáltam, igyekeztem ellenállni neked, mégis, egyre közelebb értél szívem, lelkem börtönéhez. Erős, hideg, hosszú ujjaiddal már a rács tömör anyagán kopogtattál türelmetlenül, körmeiddel kaparászva, koptatva azt, de nem mertem rád pillantani, féltem, ha újra szemeidbe nézek, azokba a megfejthetetlen gyönyörűségekbe, azonnal elveszek, s a zár magától pattan ketté, hullik a földre, hogy az utolsó akadályt is leküzdhesd, mintha sosem lett volna.

Egy csettintés, ennyi lett volna csupán, hogy védőfalam romokba döntsd, hogy elseperd a Föld felszínéről, mintha sosem létezett volna, s mintha én mindigis rád vártam volna annyira, tárt karokkal, a gyötrelmek és rettegés kikövezetlen, kitaposatlan ösvényén, hogy kínozz és ölelj még. Reméltem, én lehetek neked majd valamikor az egyetlen, az, akire örökké emlékezni fogsz, mert velem gyűlt meg a bajod a legjobban - talán ez emlékezetessé is varázsolta létezésem, ha már mást nem hagyhattam magam után az életedben. Sosem láttam esélyt arra, hogy valaha megszerethetsz engem, hogy gyengéd, szerelmes érzelmek telítik majd a szíved az irányomban, mert nem tartottam magam elég értékesnek ahhoz, hogy igazán, mélyen szeretve legyek.

Számomra a boldogság lehetősége távol pislákolt csupán, s a messzeségtől, az ismeretlentől tartva hunytam le inkább szemeim, mintsem az egyetlen lehetőség felé vettem volna az irányt. Hiába tettem így, a kis fénypont, mint egy világító, éjjeli cserebogár keringett felém, olykor eltévedve a sűrű, sebző kuszasággal meredező gallyakkal benőtt ösvényen, de nem hátrált, nem gondolta meg magát, lehettem én bármilyen makacs, félénk és sebzett őzgida.

Kétségbeesett, üres, és mégis érzelmekkel teli íriszekkel bámultam a pad kopott, barnás felszínét, mintha attól vártam volna segítséget, mit kellett volna tennem?
Messziről akartalak kerülni téged, de a józan észt megkerülve taszított valami közelebb hozzád, mintha tudta volna, hogy szükségem volt rád, a gondoskodásodra, finom érintéseidre és a hangodra, amely szirének csábító dalaként kúszott hallójáratomba minden alkalommal, amint szólásra nyitottad húsos, elbűvölő ajkaid.

Meg akartam ízlelni őket, borzasztóan, holott halandó még nem vonzott magához ennyire - nem simogatott, édesgetett a világon senki sem, még őseim sem, mert nem engedtem aggasztó távolságon belül őket sem -, élő ember még nem kóstolta ajkaim, csak a halál kesernyés, csábító üressége lehelt apró csókokat azokra, rengeteg ígéretet suttogva a fülembe, egyre több erengiát vonva el testemből, ami már soha nem tért vissza hozzám.

Aznap ellenálltam mindennek, saját magamnak is, és lehet ez okozta a vesztemet. Nem volt nagy dolog - előbb érkeztem az órára, holott máskor az utolsó pillanatokat céloztam meg, mert így nem kellett felesleges másodperceket aggódnom végig, vajon mikor hallom a nevem újra cseresznyeszín párnáid közül, amit olyan balga módon árultam el neked, kiadva ezzel a kulcsot ujjaim közül, hiába szorítottam azt előtte görcsösen -, de annál árulkodóbb volt tettem, és ami igazán megrémisztett, az az indíték volt, az, hogy látni akartalak. Fegyvert adtam a kezedbe, reményt keltve benned, és már nem volt visszaút, pedig oly sokszor fordultam vissza, hogy kiutat keressek a pokolból.

Mosoly nélkül jelentél meg az ajtóban, én pedig pánikolva hajtottam le a fejem, hogy esélyed se lehessen észrevenni a lelkesedést, az izgalmat, ami átjárta minden centiméterem; olykor feléd sandítottam, vajon felém tartasz-e még? Ugye mellettem a helyed továbbra is?
Lépteid közeledő koppanásai sarkallták őrült tempóra száguldó ketyegőmet, ami mintha megbolondult volna, s amint illatod, az az édes, borzongató kavalkád eljutott szaglószervemig, meg is állt egy pillanatra, de csak hogy aztán újabb maratont futva hagyja el a testemet, lemondva rólam; reménytelen voltam.

- Szia. - Suttogtad, halkan szólalva meg, ahogyan elhaladtál mögöttem, én pedig szemeim lehunyva vártam, hogy a túlvilág legsötétebb démonai rántsanak magukhoz, ismerve bárgyú, bűnös szándékaim. Alig látható mosoly ült ki arcomra, kissé beteg, elmeháborodott ajakgörbület volt ez - egyetlen szavadért sutba vágtam volna minden addigi elvemet.
Nem köszöntem, nem is mertem hozzád szólni válaszul, de amikor percek múltán sem hallottam a folytatást, aggódón sandítottam feléd.

Nagyon belemerültél a jegyzetelésbe - legalábbis először ezt gyanítottam, de aztán rájöttem újabb lopott pillantások árán, csupán a füzet sarkát dekoráltad ki egyszínűre, zaklatottan ráncolt homlokkal, unottan támaszkodva meg álladdal tenyereden, míg könyököd biztos tartást adott gondterhelt valódnak.
Aggódtam, és megijedtem, mert sosem láttalak azelőtt ilyennek, nem tudtam mit tehetnék érted, mivel zökkenthetnélek ki a búskomor hangulatból, ami szinte körbelengte lényedet, fekete füstgomolyban táncolva alakod körül.

Ajkam csócsáltam, rágtam erőszakosan, testem erősen verejtékezett, bensőm remegett, ujjaim görcsösen kapaszkodtak a pad szálkás végébe, amíg agytekervényeim a segítségemre igyekezvén dolgoztak serényen, elméletben működő megoldást kínálva számomra. Nem voltak barátaim, nem is vágytam rájuk addig, de akkor kellett rádöbbennem, mekkora erősítés lehetett volna, ha lett volna némi tapasztalatom a kommunikáció terén, de mivel nem bővelkedtem ebben, csupán felszívtam magam, és az egyetlen lehetőséget megragadva válaszoltam korábbi, egyszavas mondatodra.

- Szia, Taehyung. - Emeltem felé pillantásomat, így láthattam rajta a megrökönyödést, mosolyom láttán a zavartságot, és a mély, őszinte értetlenséget, de én csak büszkén húztam ki magam valamelyest a székben.

- Mi a fene, te köszöntél? - Vontad fel szemöldököd, kisebb ajakgörbülettel húsos szerveiden, ami miatt enyhe pír költözött arcomra, de látva, hogy szemeid ugyanolyan komorak maradtak, nem akartam visszavonulót fújni a hirtelen rám törő kételyek, bizonytalanság és zavar miatt sem.

- Valami bánt téged. - Jelentettem ki kicsit sem határozottan, remegő hanggal, amit talán te észre sem vettél. Kérdésnek szántam, érdeklődni akartam felőled, hogy kirángassalak abból a gödörből, amiben lelked esett fogságba, amiért ennyire lehangolt voltál akkor, de mivel tapasztalatlan voltam, csak egy ügyetlen állítás csúszott ki a számon.

- Összevesztünk Jiminnel. Valamit nagyon elrontottam, és megharagudott rám. - Összepréselted ajkaid, amiket elmélyülten, tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogyan hozzám intézted szavaid; addig nemigen figyeltem fel a finom mozgásokra, csupán szemem sarkából csodáltalak téged, de akkor szándékosan tartottam rajtad a pillantásomat.

- Biztosan minden rendben lesz. Ha megbeszélitek, akkor túl lesztek rajta. Mindenhol.. együtt lógtok és.. - Megakadtam, mert nem ismertem a barátságotokat, sőt, akkoriban sokkal többet láttam bele kettőtök kapcsolatába, mint ami valójában volt; bensőmet mardosta egy kellemetlen érzet, nyomást éreztem a szívem körül - fogalmam sem volt, mi lehetett ez a nyomasztó, frusztráló érzelem, mert nem ismertem magát az emociót, csupán a fogalmakat, azokkal pedig sokra nem mentem.

Mit gondoltok? 🤭💜🏳️‍🌈🙋‍♂️

👇
⭐