Ne engedd el a kezem | VKOOK

31

Jungkook

Nem számított, hogy egy cseppnyi valóságot sem éreztem abban, hogy ennyire egyszerűen ment közöttünk minden - csak abba voltam hajlandó kapaszkodni, hogy kimondtad nekem a varázsszót, amivel felolvasztottad a szívemet. Hogy valóban szerettél-e, vagy szimplán azért súgtál ilyen gyötrelmes hazugságokat, hogy mentsd a bőrödet, azt csak később tudtam meg, de természetesen, mint minden efféle helyzetben: akkor már túl késő volt.
Elvesztem az érintéseidben, abban, ahogyan öleltél és csókoltál engem, ajkaiddal itatva fel gyémántcseppjeimet, amik kegyetlenül marták vékony bőrömet; szerelmes voltam beléd, rettentően, visszavonhatatlanul, és te talán bele sem gondoltál abba, hogy mekkora falat döntöttél le bennem azzal, hogy elindultál a lelkemhez vezető, rögös úton, és nem adva fel törtettél felém, akár egy vad, kitartóan, esztelenül.

Hihetetlennek tartottam, ha ekkora erővel és intenzitással ostromoltál, végeláthatatlanul, akkor érzéseid ne lettek volna igazak az irányomba, ezért teret adtam magamban a naivitásnak: úgy hittem, ha csak egy pár napig tartott volna a boldogságom, azt is elfogadtam volna, mert veled lehettem. Nem volt valós, vidámnak sem neveztem volna azokat a napokat, amiknek a végén önfeledten olvadtam a karjaidba, szándékosan nem véve tudomást arról, hogy fejben egyáltalán nem velem voltál. Mintha messze űzött volna tőlem valami sötét, megfoghatatlan, olyannyira távol éreztelek magamtól; elérhetetlen, csodás angyal, megtépázott, fekete, csontos szárnyakkal, amik vigyorogva ereszkedtek alá, hogy eltakarják a fényt, a napot, ami az egyetlen kapaszkodót nyújtotta nekem: egy apró reménysugár útját állta a gonosz ajakgörbület, melyet Jimin ajkain láthattam egy óvatlan pillanatban.
Mit tudhatott, amit én nem?

Bele sem mertem gondolni, hogy merre jártál, ha nem velem töltötted a szabad perceid, pedig valahol már sejtettem, sőt, lehet réges rég tudtam is, hogy mi zajlik körülöttem; eladtad a lelked a színes hajú démonnak, engem pedig hátrahagytál, csak fél szemmel figyelve rám - ilyenek voltak a csalfa emberek, sosem teljesek, irracionálisak, és akarva-akaratlanul is könyörtelenek.

Minden nap félig halva aludtam el, mert összetörtél ezekkel a semmitmondó pillanatokkal, és a gondolat, hogy már nem akartál velem lenni, úgy mint azelőtt, teljesen megmérgezett, megsemmisített, és belülről őrölt fel. Egyedül pusztultam, sejtről sejtre bomlottam széjjel, napról napra közelebb éreztem magamhoz a véget; a nyomasztó reggelek mit sem bizonygattak erősebben, bizony eljött az én időm, búcsúznom kell tőled, hacsak nem teszek valamit; akármit. Ezt éreztem, és valóban, könnyebb lett volna feladni, kényelmes, de úgy véltem, annyit megérdemeltél, hogy ha csak egy egészen kicsit is, de most én küzdjek érted.

Az utolsó mentsváram ennyi volt csupán: le akartam győzni a törpe ördögöt, akármiben, hogy megnyerjem a reménytelennek tűnő, láthatatlan csatározást, ezzel visszaszerezve téged, bármi is folyt közöttetek. Fogalmam sem volt, mennyivel lehettem mögötte elmaradva, hogy igazán jól láttam-e, amit láttam, de egy utolsó próbálkozást megért - rengeteget jelentettél, és ha számomra nem is volt ekkor annyira elemi dolog a testiség, neked sokat jelentett már ekkor is; abban biztos voltam, hogy azzal kellett kezdenem, amit a végére hagytam volna inkább: oda akartam adni magam teljesen, sürgetően, hátha ezzel magamhoz láncolhatlak, és kitúrhatom az egyetlen zavaró személyt a képből.

Arra azonban nem számítottam, hogy amikor becsöngetek hozzád azon a bizonyos pénteki napon, ő nyit majd ajtót nekem, hiányos öltözetben, elégedett, pofátlan vigyorral szája szegletében, majd méri végig alakom, melyet tetőtől talpig a te ízlésednek megfelelő darabok takartak a világ elől - azok a ruhák voltak rajtam, amelyet az első randevúnk alkalmával viseltem, amiben szerinted annyira elragadóan festettem. Tetszeni akartam neked, elkápráztatni téged, és ezen dolgoztam minden áldott nap, de ez alkalommal még jobban odatettem magam a kedvedért - feleslegesen.
- Miben segíthetek? - Kérdezte lazán az ajtófélfának dőlve, lenézően pillantva rám, mire a szavak egyenesen belém rekedtek, megfagytak a torkomon, halálszagú, perzselő érzést hagyva maguk után. Csupán tátogni voltam képes, nagyra nyílt szemekkel, hevesen verdeső szívvel, ami mintha akkor adta volna fel az addigi felesleges harcot az élettel; nagyokat, gyötrelmeseket dobbant, szinte áttörve a bordáim által épített ketrec rácsain, egész lényemet borítva el a keserűséggel. Minden dobbanással savanyú vérem siklott tova, mintha ketyegőm mételyező matériát bocsátott volna az útjára, ezzel lebomlasztva minden egyes utánad epekedő sejtemet.

- T-Taehyungot.. Őt keresem. - Suttogtam, vagy csupán csak ezen szavakat formáltam meg húsos szerveimmel; nem hallottam a fülemben zúbogó véremtől egyetlen szisszenést sem. Amennyit képes is voltam felfogni a világból, az túlontúl kevés volt ahhoz, hogy valóságnak higgyem - borzalmas rémálom volt az egész.

- Chim, ki az? - Mély, búgó hangod áttörte a körülöttem egyre sűrűbben kavargó burkot, a felhőket, melyek rámtelepedtek komótosan. Bársonyos tincseid szerteszéjjel meredeztek, a ruháidon pedig egyértelműen látszott, hogy ezekben a percekben kaptad őket magadra - árulkodó volt minden apróság, főként dús, csóktól megviselt, duzzadt ajkaid.
Minden annyira tompa volt, a létezés is fájt, így csak orgánumod jutott el hozzám, és csodálkozó, először ártatlannak ható, szép vágású, hatalmas szemeid, melyekkel arcomat pásztáztad kétségbeesetten.
Választ kerestél arra, mennyit tudhattam rólatok?
Rengeteget, túlzottan sokat ahhoz, hogy felejteni legyek képes, és még akkor, abban a pillanatban is azt éreztem, hogy soha nem akarlak elengedni téged - de úgy tűnt, kénytelen leszek feledni, örökre. - Kook. - Inkább volt ez döbbent kijelentés, mint kérdés, hogy mit is akartam tőled azon a borús, pénteki délutánon, ez pedig csak megerősített abban a tudatban, mennyire ostobán ragaszkodtam addig a valótlanhoz, az ostoba, naiv gondolataimhoz, hogy valóban engem szerettél.

Keserű mosoly kúszott párnáimra, majd megvetően, egyben lemondóan fűztem össze íriszeink útját, az utolsó, mindent eldöntő szavakat formálva meg.
- Már nem szeretnék tőled semmit. Meggondoltam magam. - Mondtam érzelemmentes hangon, pedig belül óriási vihar tombolt, ami a világomat pusztította el; túlságosan nyugodt voltam a helyzet ellenére is, ez pedig engem is megrémisztett. Nem éreztem mást, csak a nyomorúságot, és azt a kongó, fájdalmasan nagy ürességet, ami minden porcikám átitatta a posványszagú magánnyal.

Nem vártam választ, nem akartam hallani egyetlen mentegetőző mondatot sem; nem vágytam magyarázatra, indokokra, vagy bizonyítékokra - éppen eleget láttam ahhoz, hogy egy szempillantás alatt elveszítsem azt, amit addig tőled kaptam a kezdetektől: a burjánzó érzéseket, és a kegyetlen, mulandó élni akarást.

Huhh..
Elértem idáig, és szívből remélem, hogy kapok tőletek visszajelzéseket. Nem, még nincs vége, de tartsatok addig velem 🥰🏳️‍🌈