Ne engedd el a kezem | VKOOK

35

A szárazabb falevelek sustorgó hangját hallgattam, amint azok az úttesten félelem nélkül cikáztak keresztül, mit sem törődve a sebes fémhalmazokkal, amik mintha a halálba akarták volna taszítani ezeket az ártatlan, apró jószágokat. A nap égette a bőrömet, holott nem volt nyár, a közelében sem jártunk igazából, mégis, mintha a halhatatlan természet minden rezdülése felkavarta volna eleve nyughatatlanságra buzdított szívem békéjét.

Nem sok idő telt el azóta, hogy letisztáztam veled a zavaros dolgokat, és az együtt maradásunk feltételét, így nem lehetett volna okom az aggodalomra a saját érzéseim illetően, ennek ellenére olyan belső vívódásnak voltam elszenvedője, mint ezelőtt talán még sohasem.
Meg akartam bocsájtani azt, amit ellenem, a kapcsolatunk ellen tettél, és láthatóan ez így is történt, de a sötét, mardosó bugyrokban ez másképpen alakult; hozzád érni sem akartam, nehogy a fertő, ez a gusztustalan, alávaló féreg befúrja magát az elmémbe, és ott ragadjon örökre: annak a gondolata, hogy más érhetett úgy hozzád, ahogyan én akartam mióta megláttalak - a féltékenység netovábbja, a vágy, hogy ne láss rajtam kívül ugyanígy senkit ezen a földön, és csak én lebegjek a lelki szemeid előtt, mint a reményt hozó napsugár.

Éreztem, hogy a fogaskerekek sisteregve, hangosan csattogva akadnak meg egymáson a fejemben, amikor rád, és a kapcsolatunkra gondolok; nem lehetett ez már oly békés, bizalommal teli, mint azelőtt, hiszen belerondítottál, de igyekeztem hinni benned, és ez az akarat, ami úrrá lett rajtam a saját vesztem is lett - nem vettem észre a jeleket, a marcangoló sötétséget, ami körbevett kettőnket, és ezt az egész érzelmi katyvaszt, ami leginkább rád volt jellemző.
Mit akartál tőlem?
Mintha sosem kellettem volna neked úgy, ahogyan én ragaszkodtam hozzád, mintha sakkbábu lettem volna a jól kiszámított játékodban; bár lehet nem is te voltál a ludas, hanem az ördögként becézett kis törpe, aki minden erejével azon volt, hogy elmarjon tőlem.

Nem lehettem biztos benne, mert ha láttam is őt, egy sunyi mosollyal a telt ajkain suhant tovább, dühvel, megvetéssel száműzve engem szíve legmocskosabb bugyrába, hogy ott emésszen el, és vessen véget a létezésemnek. Ennyi elég lehetett volna, hogy tudjam, forral valamicske bosszút az irányomba, mégsem tértem észhez - a szerelem bennem erősebb volt, no meg a vágy, hogy tényleg minden rendben legyen közöttünk.
Így zuhantam azonnal a pokol mélyére, amikor fény derült mindenre, ami közöttetek történt.

Nem volt sok barátom, mondhatni, szinte egy sem, de mindenkinek szemet szúrt, mennyi időt töltöttünk el együtt; természetesen a pletykák is szárnyra kaptak, voltak ellenzőink, és támogatóink, így nem telt bele sok időbe, mire az egyik jóakaróm egy a mosdóba vezető magányosnak induló utamon rámtalált. Bárcsak egyedül fulladtam volna meg..

- Jungkook, várj. - Szólított meg halkan a félénk, csillogó bárányszemű fiú, akire így is kétkedve pillantottam az ajtóból visszafordulva. Ki bízna feltétel nélkül annyi sérelem után? - Lehet, hogy tudnod kellene valamiről. - Folytatta kelletlenül. Látszott, mennyire kínosan, rosszul érintette a dolog, amiről éppen beszélni készült nekem, mert fájdalmas grimasszal húzkodta felsőjének elnyűtt ujját, és láthatóan feszélyezve érezte magát a közelemben, vagy éppen attól, hogy ő maga tár elém egy olyan tényt, ami nagy valószínűséggel nem fog nekem tetszeni - minden erre utalt, így nagy levegőt véve számítottam a legrosszabbra.

- Nem ismerlek, de hallgatlak. - Mondtam mérlegelve, mennyire taposok majd a velem szemben álló lelkébe, holott ez nem igazán érdekelt; csupán kíváncsi voltam, hogyan reagál arra, hogy nem ismer rá a saját osztálytársa sem, de kellemesen csalódtam - ügyet sem vetett rá, így még jobban sajnáltam őt, amiért ehhez így hozzászokott. Akárcsak én.

- Jiminről van szó. És hát persze... Taehyungról.. - Csendesült el még jobban, a szívem pedig irdatlanul heves verdesésbe kezdett bordáim ketrecében, pedig azt hittem, már mindenre felkészültem.

~

Végtelenül magányosnak éreztem magam, elesettnek, megalázottnak, mint akit hatszor a porba tiportak, majd kedvesen segítettek fel, hogy aztán újra földet hányjanak rám. Ahogyan ajtódat vizslattam, arra várva, hogy majd kinyitod azt, miután a csengő dobhártyaszakasztó zaja körbefutotta a házat, erősen küzdöttem az engem magába szippantó mélységgel, a kétségbeeséssel, és a lelki pöcegödörrel, ahova újonnan száműztél engem. Végül, igazad volt, jól kihasználtad a tényt, hogy senkivel nem volt szokásom beszédbe elegyedni, de azzal nem számoltál, hogy neked hála kidugtam a fejem védő falaim mögül, így tudva meg, hogy megintcsak elárultál engem - persze ekkor még nem tudhattam biztosan..

A zár tompa kattanással adta meg magát, a vastag falap hangosan nyikordult fel, ahogyan kinyitottad azt, én pedig szembekerültem azokkal az íriszekkel, amik a vesztemet okozták; ezek által kárhoztam el egy életre, mikor találkoztunk.
Most kevésbé hatottak ártatlannak, mintha ki is üresedtek volna valamelyest, mert két igéző, de halott szembogár követett engem; ez nem is foglalkoztatott, mert a méreg, a csalódás okozta keserű szájíz beszélt belőlem - talán később megbántam, amiért nem figyeltem oda az apró jelekre, miszerint nem abban a pillanatban kellett volna mindezt megvitatnunk; késő bánat.

- Szia. Ne haragudj, nem készültem arra, hogy ma átjössz hozzám. - Mondtad minden valódi sajnálattól mentesen, így érthető volt, miért bosszantott fel a tény még jobban, hogy az elmúlt napokban te sem kerestél engem.

- Nem is azért jöttem, hogy tovább maradjak. - Vetettem oda foghegyről, mire egy kis ijedelem szaladt végig lélektükreiden, de arcizmaid meg sem rándultak a hír hallatán. - Tudnom kell, a te saját verziódat akarom hallani, hogy mi történt Hoseok buliján? - A szavak csak úgy vádlón pattogtak le ajkaimról, bele sem gondolva, hogy a hirtelen támadás milyen hatást válthat ki belőled. Hosszú sóhaj, és egy gondterhes szemforgatás után vezetted mogyoró szemeid alakomra, egyre inkább azt az érzést keltve bennem, hogy még a létezésem is teher, pedig éppen ettől a gondolattól próbáltam szabadulni végtelennek tűnő évekig; ezt nem tudtam olyan egyszerűen lerázni magamról, s mivel az érzet sem volt már ismeretlen, egyre inkább fojtogatott belülről, felemésztett a szégyen és a mélabú örvénye, aminek egy ideje nem engedtem gátat - mert te erre kértél, és bizonygattad, mennyire szükséged van rám.

Megvető pillantásod látva lepergett előttem minden szavad, amit addig mondtál, amiket oly egyszerűen bélyegeztem hazugságnak, mintha sosem lett volna alapjuk, és én tényleg csak egy eldobható, egyszer használatos tárgy lettem volna, egy bábu, aminek az emóciói fabatkát sem értek, hiszen nem léteztek sosem.
- Lefeküdtem Jiminnel. - Vontál vállat; rezzenéstelen arcod és a megingathatatlan, mély, duruzsoló hangod üressége pedig éles pengét döfött egyenesen a szívembe.
Mielőtt a váratlan őszinteséged elért hozzám, és választ formáltam volna a kegyetlen igazságra, indulatosabban fojtattad, még több tőrt szúrva belém, számomra ismeretlen lavinát indítva el utamon, amerre régebben tartottam. - Úgyis erre számítottál nem? Úgy teszel, mintha ez igazán számítana, pedig csak magadnak akarod bizonyítani, hogy tényleg sosem kellettél senkinek. Akkor most kimondom: köszönöm, így nekem se kellesz. Nincs energiám arra, hogy istápoljam a lelkedet.

Újabb hosszú szünet, de remélem megérte várni ^^

A következő fejezet már készül, de előbb hozok még egy 'A szívemet adnám' - részt :)