Nope [tsukkiyamakagehina]

2

Egy ideig azt hittem, hogy biztos csak meleg vagyok... 

Kicsit utána néztem a dolgoknak és rá kellett jönnöm, hogy ez azért sokkal összetettebb, mint meleg vagy hetero. Teljes skálákra bukkantam, új szavakkal, jelentésekkel, színekkel... 

Talán pánszexuális vagyok? Végül is, nemtől függetlenül ugyanannyira találom vonzónak az embereket... 

Aztán egy videóban szembetaláltam magam az "aszexuális" szóval... 

 - Nem. 

Csak ennyit reagáltam rá és áthajítottam a telefonomat a szoba másik felébe. Egy repedés azóta is látszik a képernyőmön... 

Nem akarom magányosan leélni az életem. 

Szerelem, házasság, gyerekek, unokák. Ez. Az. Élet. Menete. A csapból is az folyik, hogy ezekre van szükség egy teljes élethez... Nem dobom el magamtól a boldogságot egy ilyen hülyeség miatt. 

De hiába próbáltam, sehogy sem sikerült kiverni a gondolatot a fejemből. Lassan kezdtem rájönni, hogy az hogy egyáltalán nem érzek szexuális vonzalmat egyik nem iránt sem, nem tesz pánszexuálissá... Hiába egyenlő nulla nullával, ez nem így működik. 

Nagyon sok időbe telt, amíg sikerült elfogadnom, hogy azzal csak magamat kínzom, ha megpróbálom belekényszeríteni magam valamibe, amit nem akarok valójában... Nagyon, nagyon sok időbe és annál is több hülye döntésbe. Egyszerűen nem lehet elhatározni, hogy szerelmes vagyok... 

Egy év volt, hogy elfogadjam és még fél, amíg kényelmessé is váltam a ténnyel. 

De azt hiszem megérte... 

Most már nem próbálom bemesélni magamnak, hogy tetszik nekem az a fekete hajú lány, vagy az az alacsony srác, aki elment mellettem az utcán... Az, hogy valaki jól néz ki, nem jelenti, hogy halálosan bele vagyok zúgva és ő az igaz szerelmem. Nem hiszem azt, hogy baj lenne velem, amikor valaki mellettem a saját tapasztalatairól beszél és fogalmam sincs honnan szedte ezeket (hiszen "biztosan" csak túl sok romantikus filmet nézett, ilyen nem létezhet a valóságban)... 

Végre azt csinálok amit akarok, nem azt amit mások elvárnak tőlem... és ez csodálatos érzés!  

Viszont valami minden egyes alkalommal visszaránt ebbe az agyon romantizált valóságba... És most nem a reklámokra, könyvekre, filmekre, dalszövegekre, random beszélgetésekre, sütemények fantázianeveire gondolok (mert igen, MINDEN erről szól), hanem az anyukámra. 

Miután Akiteru felvállalta a barátját (akivel amúgy már két hónapja jártak még mielőtt megtudta volna, hogy egyáltalán ő a lelki társa, csak nekem nem mondta el), teljesen rám szállt... Mivel a bátyámtól "nem sok eséllyel kap unokákat", én váltam az egyetlen lehetősségévé. Én. Aki ha meglát egy gyereket, megtartja a minimum két méteres távolságot... legyen inkább öt. 

Nem értem miért nem elég, ha Akiteru örökbe fogad egy kis ördögfiókát... Mármint... a gyerek az gyerek, nem? Ugyanúgy elkezd bőgni, ha fáj a foga, hasa, térde, feje, könyöke, ujja, orra, szeme... vagy csak fáradt. Ugyanúgy összefirkálja a falat filccel, széthajigálja a kajáját és arcon köp, ha túl közel hajolsz. 

De nem, anya vér szerinti unokát akar... Sok szerencsét neki hozzá. 

 - Kei! Muszáj a dinóidat... 

 - Igen! - kiáltok át a fürdőszobából. - Nem rakom el őket egy dobozba, még kellenek. 

 - Nemsokára 16 éves leszel!