Nope [tsukkiyamakagehina]

34

 Yachi Hitoka 

 - Talán kicsit messzebbről kéne megközelíteni a problémát, hogy értsd miről beszélek... - motyogja Yamaguchi. - Bemenjünk? Egyre hidegebb van és ez nem egy két perces beszélgetés lesz... - pillant rám bizonytalanul. - A végén még felfázol... 

 - És nem lesz gyerekem? - horkanok fel. 

 - Inkább attól félnék, hogy átcsap vesemedence gyulladásba, de kinek mi... 

Hátrapillantok az ajtóra, ami mögül meleg, sárga fény szűrődik ki és a többiek duruzsolása, nevetése. Olyan távolinak tűnik... Mintha nem csak az az öt méter állna köztünk, hanem két külön világ lenne a "bent" és "kint". Az egyik meleg, punnyadt, hangos, tömött, fojtogató, míg a másik friss és tágas kecsesen táncoló csillagokkal... 

 - Nem igazán szeretnék bemenni... Mi lenne, ha inkább hoznánk ki takarókat? - javaslom. 

 - Nekem megfelel - von vállat. - Majd én szerzek. Maradj itt, egy pillanat és jövök vissza - fordít hátat. Hosszú lépteivel gyorsan megteszi az utat az épületig és eltűnik az ajtó mögött. 

Visszafordulok előre. Mélyen beszívom a csípős esti levegőt, majd kifújom. Nincs elég hideg hozzá, hogy látszódjon a leheletem... vagy csak túl sötét van hozzá, hogy észrevegyem. 

Összébb húzom magamon a pulcsimat és az arcomat az ég felé fordítva várom, hogy lehűljön a bőröm. Kicsinek és sérülékenynek érzem magam. Mintha ez a beszélgetés feltépte volna a mellkasom, hogy mindenki láthassa mi rejtőzik benne... Milyen gyenge és szánalmas. Igen, szánalmas... ezt a szót használta Yamaguchi is. 

Olyan ironikus. Mindig is helyesen akartam cselekedni. És meg is tettem. Mindent úgy csináltam, amire azt szokták mondani, hogy "jó". Mindenkihez kedves, segít ahol tud, engedelmes, szorgalmas, okos, ügyes, az egocentrikustól legtávolabb áll... "igazi kis angyal". És mindez mégsem jó. 

Nem vagy elég magabiztos. Nem elég önálló. Túl félénk. Ha ilyen halkan beszélsz, senki se fog rád figyelni. Soha semmi nem jó nekik.   

Ha mégis megpróbálok inkább ezeknek eleget tenni akkor meg "szemtelen", "elkényeztetett", "te nem ilyen vagy, biztos rossz társaságba keveredtél, keress más barátokat"... Szabad, hogy legyen egyáltalán személyiségem? Vagy az csak a "rossz gyerekek" felségjoga? 

Pedig annyira szeretnék egyszer büszke lenni magamra. Kihúzni a hátam, tartani a szemkontaktust, ha valaki beszól visszaszólni bocsánatkérés helyett... és Yamaguchira nézve úgy érzem, hogy ez lehetséges is. 

Csak nem tudom akarom-e. 

Jó az, ami most van. Tudok így élni... Szeretek így élni. Ez vagyok én. Mi van, ha megpróbálom amúgy és megtetszik? Mint egy függőnek. Csak kipróbálom, aztán "na jó, kipróbálom még egyszer" és azon veszem észre, hogy nem tudok többé visszafordulni... 

 - Találtam egyet, ami jó vastag, viszont szerintem elég durva anyaga van. Nem tűnik túl kényelmesnek... Ez a másik sokkal puhább, de túl vékony, szóval szereztem hozzá még egy réteget. Melyik tetszik? - érkezik vissza Yamaguchi mosolyogva pár pokróccal a vállán. 

Megvonom a vállam és átveszem tőle az egyiket. 

 - Minden rendben? 

Alaposan bebugyolálom magam a takaróba, hogy annyival is később kelljen válaszolnom. 

 - Persze. 

 - Vagyis nem. 

Felhorkanok és megrázom a fejem.