Nope [tsukkiyamakagehina]

6

Lemosom a karom és körbetekerem gézzel. Nem tudom erre tényleg szükség van-e, de legalább nem ragadnak bele szöszök, ugye? 

Ellenőrzöm, hogy se túl szoros, se túl laza ne legyen és ráhúzom a Yamaguchitól kapott dinós csuklóvédőt. Szerencsére nem lóg ki alóla... 

Fáradtan megdörgölöm a szemem és felsóhajtok. 

Mégis mit kéne most tennem? Megmondani nekik? Vagy csak reménykedni benne, hogy nekik én nem leszek lelki társuk? Ha tényleg csak baráti, akkor ezzel nem lesz probléma, de ha romantikus... 

Azt hiszem legjobb, ha természetesen viselkedek... Az, hogy szét van tetoválva a kezem a nevükkel, nem jelenti azt, hogy bármit is kell kezdenem velük. 

Igen... Hiszen nem egyszer fordult már elő, hogy emberek nem a sors által kijelölt pár mellett kötöttek ki. Ez nem kötelező. Nincs semmi kőbe vésve... Ha nincs meg a szikra (és egyértelműen nincs meg a szikra!), akkor nem is szabad erőltetni. 

Minden rendben lesz... - nyugtatgatom magam. - Csak úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna... Igen... Hiszen nem is történt. Semmi sem változott.  

Mérföldekkel nyugodtabban lépek ki a fürdőszobából, mint ahogy pár órával ezelőtt berontottam. Összeszedem az iskolába kellő cuccaimat, felöltözök és a konyhába indulok. 

 - Jó reggelt! - köszönök Akiteru barátjának, aki eléggé feszengve ül az asztalunknál. 

 - Jó reggelt! És boldog születésnapot! 

 - Köszönöm. A bátyám is itt van? 

 - Elment mosdóba... 

Ez megmagyarázza miért vág olyan elveszett fejet a srác... mint a kiskutya, akit kikötve otthagytak a bolt előtt míg a gazdája vásárol. 

Nem mintha ennyire függne Akiterutól... egyszerűen csak magára lett hagyva valaki más házában. Meg se mer mozdulni, nehogy valami rosszat tegyen. Hiába jár már ide évek óta, van ami nem változik. 

 - Hogyhogy itt vagytok? - kérdezem kíváncsian. 

Töltök magamnak és neki is egy-egy pohár vizet, amíg a válaszára várok, de ő csak a kezem felé biccent. 

Megdermedek. 

 - Ő akar lenni az első, aki megtudja hogy ment - von vállat. 

Oh... Egy pillanatra megijedtem, hogy mégis kilóg a géz... 

 - Arra még várnia kell - teszem le elé az egyik poharat.  

 - Titkolózunk? - kérdezi egy összeesküvő vigyorral. 

Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de egy újonnan érkező személy megakaszt. 

 - Jó reggelt! - lép be anya. Egy pillanatra meglepődik Udai jelenlétén, de gyorsan túlteszi magát rajta. - Kei, hogy van a kis szülinaposunk? 

 - Életben - vonom meg a vállam. 

 - És hogy ment? Oh, szóval mégiscsak kaptál nevet! - mosolyodik el elégedetten, amikor meglátja a karomat eltakaró anyagot. - Mondtam, hogy neked is lesz lelki társad! Látod, nem kell aggód- 

 - Sziasztok! - fordulok ki a konyhából amilyen gyorsan csak tudok. 

Erre a beszélgetésre most nagyon nincs szükségem... 

 * * * 

 - Tsukki...