Nope [tsukkiyamakagehina]

7

 - Mivel kapcsolatban akarsz biztosra menni? - kérdezem félve. 

 - Összerezzentél, amikor fogadtad a labdát... 

 - Nem - tagadom le rögtön, de aztán rá kell jönnöm, hogy ez még árulkodóbb. A kijelentésében még nem volt semmi konkrét kimondva...  

 - Szóval igazam van... - sóhajt fel. - Ma kaptad meg a lelki társad nevét, ugye? 

Biccentek. 

Elém húz egy széket támlájával előre és fordítva ráül. 

 - Ilyen rossz? - kérdezi halkan. - Fehér... ? 

 - Nem... - rázom meg a fejem hevesen. - Szerencsére nem... 

 - Akkor mi a probléma? Magával a személlyel van baj? 

 - Így is mondhatjuk... Azt reméltem, hogy üres marad majd - ismerem be félve. 

Nem tudom miért vagyok ilyen nyílt vele. Azt hiszem csak szeretném, ha megértene valaki... Tudná mit miért teszek, de nem ítélne el miatta... Olyan nagy kérés ez? 

Csak azt akarom, hogy elfogadjon. 

 - Üres? - billenti oldalra a fejét. 

Valahogy amikor ő kérdezi ezt, az nem ítélkező... és ez jól esik. Nem értetlenkedő vagy rosszalló a hangsúlya, inkább kíváncsi... mintha tényleg meg akarná érteni a miértjét. Mintha érdekelné... 

 - Nem akarnék senkit magamhoz kötni... leláncolni - fintorodok el.  

 - Úgy érzed, hogy nem érdemled meg az illetőt? 

 - Bárki jobbat érdemelne... 

Amíg ezt ki nem mondtam, nem is tudatosult bennem, hogy így éreznék. Hiszen hiába nem vagyunk puszi pajtások Hinatával és Kageyamával, azt én is látom, hogy sokkal jobbat érdemelnek. Mit tudnék nyújtani nekik? Problémákat... Sok-sok problémát, széles választékban. 

 - Elég rossz véleménnyel vagy magadról... - hajol előrébb rákönyökölve a szék támlájára. - Pedig csodálatos ember vagy, bárki is kapna meg, biztos nagyon örülne... 

 - Aszexuális vagyok. 

A szám elé kapom a kezem. Végig se gondoltam mit mondok, csak kiszakadt belőlem... 

 - Ezt... nem így akartam... - sóhajtok fel, szememmel a cipőimet vizsgálva. 

Akkor most jöhet a rögtönzött kiselőadás a jelentéséről és a szokásos értetlenkedés... Szuper. Olyan ügyesen el tudok cseszni mindent. 

Legnagyobb meglepetésemre közelebb húz magához és megölel. 

 - Köszönöm, hogy elmondtad... 

A szék fémrésze bemélyed a bordáim közé, de nem zavar... 

Kezével végigsimít a hátamon, én pedig lassan ellazulok a karjaiban. Nem tudom miért, de az jut eszembe, hogy olyan érzés, mintha egy fészekben lennék. Fent, magasan a világ felett, ahová nem juthatnak fel az emberi hangok, sem maguk az emberek... A szél hideg és csíp, de legalább a süvöltésével elnyomja a lentről jövő zajt és Suga mellett tudom, hogy nem fogok megfagyni sem. Nem engedné meg. 

Biztonságban vagyok... 

Remegő kézzel visszaölelem. 

 - Félek, hogy így nem kellenék nekik... Vagy bárkinek... - motyogom a vállába. - Pár napig, hétig, hónapig még oké, bárki ki tudná bírni... de aztán rám unnak.