Nope [tsukkiyamakagehina]

14

 - Tényleg nem fogod elmondani ki az? 

 - Szeretnéd, hogy lerakjam a telefont? - kérdezek vissza unottan. 

 - Kei~ 

 - Egyszer el fogom mondani... Valószínűleg pár éven belül. 

 - De megígérted, hogy én tudom meg először... - nyavalyog tovább a bátyám. 

Hát ezt már lekésted... 

Kicsit bűntudatom is van miatta, de már nem változtathatok rajta. Bár ha úgy vesszük, Sugawarának nem elmondtam, hanem megmutattam... 

 - Itt vagy még? 

 - Igen, bocsánat. Most le kell raknom, mindjárt indulok... 

 - Ne! Út közben is beszélhetünk. 

 - De Yamaguchi- 

 - Vele is szívesen beszélgetek. 

Nincs már itthon senki, így csak némán kinyitom az ajtót és köszönés nélkül megyek el. 

 - Nem hiszem, hogy kíváncsi rád - forgatom meg a szemeimet, miközben az ajtóval szenvedek.  

 - Dehogy nem. Szerintem kedvel... 

 - Vagy csak nem akar megbántani... 

 - Jó fej vagyok, miért ne kedvelne? - játssza el a durcásat. 

 - Ki mondta, hogy jó fej vagy? Anyukád? 

 - Ki hitette el veled, hogy vicces vagy? Anyukád? 

Meglátom a rám váró Yamaguchit. Csak a kezével int köszönésképpen, mert látja, hogy éppen telefonálok, így én is egy csuklómozdulattal üdvözlöm. 

 - Akiteru beszélni akar veled - passzolom le a készüléket gyorsan. 

 - Oh... Oké... - veszi át ügyetlenül. 

Félve beleszól, köszönnek egymásnak. 

Némán sétálok mellette, miközben beszélgetnek. Nem igazán figyelek miről van szó... addig jó, amíg nem kell nekem is beleszólnom. Meg amúgy sem az én dolgom. 

Azt hiszem jól megvannak. Yamaguchi mosolyog és a vonal túloldaláról is csak lelkes magyarázást hallok. Többször kéne rábízni a barátomra a bátyámat... 

 - ... Nekem se mondta el, de szerintem nem kéne ezzel piszkálnunk. Ha van kedve, majd úgyis elárulja... - von vállat jókedvűen. - Tudod milyen érzékeny tud lenni ez a téma... 

 - Megint a lelki társaim? - kérdezem suttogva. 

 - Igen - súgja vissza, miközben eltartja a telefont az arca közeléből. - Várjunk! Lelki társaIM?! Többes számban?! 

Érzem, ahogy kifut az összes vér az arcomból. 

 - Nem... ? - húzom össze magam önkéntelenül. 

Basszus... 

 - Tsukki! Levegő, levegő! Nem ájulhatsz el itt, mert nem tudok elsősegélyt nyújtani! Tudod, hogy ha pánikolok, használhatatlan vagyok! Mi a mentők száma? Nem jut eszembeeeeee! Akiteru, mi a mentők száma?! - üvölt bele a telefonba teljesen kétségbe esve. 

Hallom a telefonon keresztül, hogy a bátyám is pánikolni kezdett. 

 - Jól vagyok, jól vagyok! - ragadom meg a vállait. - Hé! Nézz rám! Én se tudok sok dolgot tenni, ha te ájulsz el helyettem...  

Gyorsan kikapom a készüléket a legjobb barátom kezéből. 

 - Jól vagyok, de most le kell raknom a telefont! - kiáltom bele és gyorsan kinyomom.