Nope [tsukkiyamakagehina]

31

 Yachi Hitoka 

Leteszem a kezemben lévő dobozt az asztalra és nyújtózkodok egyet. Végeztünk is... szerencsére ez volt az utolsó. Nem voltak túl nehezek. Régi mezek és üres kulacsok voltak csak benne, de már lejártam a lábaimat. 

Ma rengeteg ember után kellett rohangálnom, mivel előszeretettel használnak postagalambnak... Ezt persze nem panaszkodásként mondom. Mindenkinek rengeteg dolga van, én pedig pont ráérek és amúgy is szívesen segítek. 

A legnehezebb benne nem is az, hogy fárasztó, hanem hogy beszélni is kell. Körbekérdezni ha névről nem tudnám, hogy kit keresek... de ha véletlenül tudom hogyan néz ki, akkor is bonyolult lenyomozni, hogy hol látták utoljára, hiszen hatalmas a hely és sok az ember. Pozitívum, hogy így a harmadik nap végére kezdek nagyon belejönni ebbe az egész kommunikációs dologba. Rengeteg embert ismerek már más csapatokból is és kitapasztaltam, hogy kik tudják általában merre keressem az edzőket, játékosokat, szervezőket. A legtöbben nem is olyan ijesztőek, mint elsőre tűntek és egész jól kijövök néhányukkal. 

Például Kita Shinsuke... ő mindig tudja ki merre van. Olyan, mintha mindenhol lenne szeme és mindenkit ismerne. "Oh, az az ember, aki nem is az én csapatomban van, két szót se váltottam vele és a nevét sem tudom? Mintha a lépcső felé láttam volna elmenni." Egyszerűen elképesztő a memóriája. Néha még el is kísér, hogy biztosra menjen, hogy jó helyre küldött. Nem mintha az ő hibája lenne, ha azóta átment máshová akit keresek... De kedves tőle, hogy így a szívén viseli. 

A Seijohból is van pár nagyon jó fej ember. Főleg Makki és Mattsun... Mindig, amikor elmegyünk egymás mellett, megkérdezik hogy kell-e segítség valamiben. Ez eleinte félelemmel töltött el... Gúnyolódnak? Akarnak valamit? Megjátsszák a kedveset hogy utána röhöghessenek rajtam? De aztán rá kellett jönnöm, hogy ők csak ilyen közvetlenek. 

De Kyōtani... Hű, az a gyerek tényleg ijesztő. Veszélyeztetve érzem magam már attól, ha ránézek. Vagy ő néz rám. Lehet, hogy igazából kedves... (el tudom képzelni róla, tényleg...) de három méternél nem mennék közelebb hozzá semmilyen körülmények között. Kell egy biztonságos távolság. Mondjuk 50 méter lenne az optimális... helyzettől függően ez az érték nőhet. 

Még a Nekomás Tanakát szoktam elkerülni... Yamamoto. Semmi személyes, csak félek tőle. Hangos, heves és nincs tisztában magával. 

És Ushijima Wakatoshi is. Mármint... amilyen erővel le tudja csapni a labdát... konkrétan felém legyint és elrepülök. Meg mindig ott van mellette az a magas vörös hajú srác is, aki ijesztően néz és furcsa megjegyzéseket tesz. 

Szóval igen... néha elbizonytalanodok, hogy biztos jó ötlet volt-e ehhez a klubhoz csatlakozni. Rengeteg olyan sráccal kell találkoznom, akik puszta kézzel szét tudnának tépni és a nyolcvan százalékuk feje 180 centiméter fölött van valahol a felhőkben. És általában nem csak 1-2 centivel... Csoda ha egyáltalán észrevesznek és nem taposnak el! Arról nem is beszélve, hogy fellássak addig, hogy a szemükbe tudjak nézni amikor hozzájuk beszélek. 

 - Yachi! 

Megtorpanok a folyosó közepén és egy halvány mosollyal hátrafordulok. 

 - Szia, Yamaguchi!  

Persze a mi csapatunk tagjaival is össze szoktam futni, de nem túl sűrűn. Pedig olyan jó látni őket... Annyira boldogok és teljesen be vannak pörögve és... egyszerűen látszik rajtuk, hogy nagyon élvezik ezt a tábort. Csak úgy ragyognak. 

 - Segíthetek valamiben? 

 - Nem. Vagyis... talán? Igazából csak meg akartalak hívni az esti Oikawa és Ushijima összeboronáló programra...