Megtalált érzelmek /befejezett/

Első lobbanás

Csendben bámultam kifelé az ablakon. A nyári nap utolsó sugarai meg-megcsillantak a nem messze álló emeletes ház üvegablakain. Orromban éreztem a zöld tea illatát, ami kezemben tartott bögrémből gőzölgött kifelé. A nyugalom eltöltötte a testemet, végre sok idő óta nem küzdöttem a reggeli szorongással, nyugtalansággal. Nem kalapált a szívem idegesen, nem kopogtak a bögrén szaporán ujjam. Biztonságban éreztem magam. Évek óta először legyintett meg a gondolat, hogy végre szabad lehetek.

– Apa – sikított fel egy hang, valahol a lakás mélyen, dobozaink mögött. Szívem megtelt szeretettel, a lelkem újjáéledt, mint minden reggel, mikor láthatom őt. Nem remegtem már, nem éreztem már mást csak a szeretetet, amit egy alig száztíz centis gyermek adott. Mindenemet neki adtam, cserébe végtelen szeretetét adta. Néha úgy érzem nincs is szükségem másra, csak a zöldes-barnás csillogó tekintetére. Minden más sokadlagos dolog, eltörpül a szénfekete, puha tincsekhez képest. Vannak azonban pillanatok, kiváltképp éjjel, mikor magányt érzek, kopár pusztaságot. Évek teltek el azóta, hogy utoljára esett a lelkem sivatagában. Nem volt éltető nedvesség, így nem fejlődött tovább, Megállt, bár a pusztító vihar már réges-rég feledésbe merült. Azonban nyitni nem mert a szívem. Félt, hogy újra felégetnek belül mindent.

– Apa! – ismételte meg a kedves hang, mire szívemben a keserűség enyhülni kezdett. Nekem ő van, az élet nekem adta és csak neki engedtem, hogy szívemben tanyát verjen.

A hang irányába fordultam. A dobozok mögül trappolás hallatszott, majd egy kócos csoda viharzott ki mögülük. A párkányra tettem bögrémet, hogy szélvész lányomat az ölembe vehessem. Piros pöttyös pizsamában futott felém. Kitárta karját és szökkent bele az ölembe. Magamhoz szorítottam. Illata megnyugtatott, testének melege boldogsággal töltött el.

– Jó reggelt! – pusziltam arcon, amiért egy hatalmas ölelést kaptam. Szívem vadul vert. Boldog voltam. Vele igazán az. Feltétel nélkül szeretett és szerettem. Egy gyermek érkezése mindent megváltoztat. Nekem a szívemet törte össze, mikor megtudtam jönni fog, de mikor a karjaimba vehettem, jöttem rá: ennél jobban nem is kárpótolhatott volna az élet a veszteségért.

– Megcsinálod a hajamat? – mosolygott rám életem legszebb virága. Haja szálegyenesen omlott vállára, bár most kócos volt. Tekintete jelenleg barnán ragyogott, átszőve zöld szálakkal. Ha nyáron a napra megy, tekintete zölddé változik, barna foltok csak elvétve akadnak szép szemében. Arca pufi, amit imádok puszilni, szája pici, rózsaszín. Mikor beszél, hangja édes, a fülnek kellemes. Picike a korához képest. Neve, a Koharu is sugallja, ő az én kicsikém, akit kimondhatatlanul imádom.

– Meg, csak öltözz fel – mosolyogtam rá szelíden.

– Rendben! A piros szoknyámat fogom felvenni – lelkendezett. Letetette magát és elszaladt a szobájába. Szeretettel néztem utána. Fejébe vette, hogy ő szoknyát fog hordani egész évben. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy el kell mennünk különböző vastagságú harisnyákat venni, de érte még ezt is bevállalom.

Kellemesebb érzésekkel ittam tovább a teámat. Mellette boldogtalannak lenni kizárt dolognak tűnt. Ő a Nap az életemben. A mindenség, ami egyben tartja lelkemet. Annyira szeretem, hogy sokszor eszembe is jut, nem lennék képes mást lelkembe beengedni. Talán félek is. Rettegek attól, hogy újra el kell engednem. Ő viszont itt lesz nekem mindig, ha jól szeretem. Hallgattam is eleget anyámtól, hogy ennyire hagyni rám függeni nem észszerű, viszont én imádom, mikor hozzám bújik.

– Kész vagyok – szaladt ki újra kislányom. – Milyen? – forgott körbe. Egy térd alá érő, piros szoknyát húzott, hozzá halványrózsaszín, rövid ujjú felsőt.

– Nagyon szép vagy – mondtam csendesen, meghatottan. Koharu szélesen mosolygott, miközben felém nyújtotta a fésűt és az epermintás hajgumikat, majd lehuppant egy székre, amit előző este szedett elő, hogy megfésülhessem. Kezembe vettem selymes szálait, óvatosan bontogatni kezdtem a kefével. Ahogy végighúztam tincsein az ujjaimat, szívem megtelt szeretettel. Nem hittem volna, hogy valaki iránt lehet így érezni. Feltétel nélkül szeretni, csináljon is bármit. Mikor először megláttam, úgy éreztem, hogy a legnagyobb csodát kaptam. Valakit, aki piciny lelkével begyógyította az enyémet. Nem beszélt, nem járt, de mikor magamhoz öleltem éreztem, hogy szeret. Éjszakákon át simogattam a hátát. Suttogtam neki, hogy ne sírjon, itt vagyok. Vele remegtem, mikor annyira üvöltött a hasfájástól, hogy már öklendezett. Akkor is szerettem, nyakig kakában úszva, nyálazva, harapva. Mindenhogy az én kincsem, akit nem kértem, mégis kaptam. Az életnek fura humora van. Hol elvesz, hol kárpótol.