Megtalált érzelmek /befejezett/

Harmincadik lobbanás

Halkan fordítottam el a kulcsot a zárban, ami kattant egy picit. A szívem a torkomban dobogott, hisz sok idő eltelt már azóta, hogy használnom kellett. Először egy viharos estén, mikor a szobában cikázó villámlások, dörgések erősebb visszhangot vertek, mint kinn a világban. Nem számított, hogy az eső szakad, hogy minden csepp egy karmolásnak tűnik. Menekülni vágytam, el az elől, aki a legszebb kincset adta nekem a világon. Felszálltam az első buszra, amit elértem. A világ végére rohantam volna, de mégis a kórházig jutottam. Némán vártam Adrianre a pultnál, mert műtött. Lelkiismeret furdalásom volt. Ő épp életet mentett, én meg újra megrémültem a felelősség súlyától és attól a hárpiától, akivel élnem kellett volna. De Adrian jött, miután megmosakodott. Mikor meglátott a pihenőig húzott. Vacogtam, bár észre sem vettem. Adott pulóvert és meleg teát, majd bátorító szavakat. Akkor még nem hittem el, hogy lehet minden szebb. Álmomban sem hittem volna, hogy az, ami elől menekültem egy napon a legszebb kincsem lesz.

Most rajtam volt ismét a sor. Szívem mást diktált, máshol vágyott lenni. Az újdonság varázsa, a simogató ujjak vonzottak, mint vasat a mágnes, de a józan eszem még működött. A felelősség, amit egymás iránt némán megkötöttünk felülírta a vágyakozást. Csókolni akartam Reece-t. Megölelni egy hosszú nap után. A fülébe suttogni, hogy minden egyes nap arra vágytam, amióta csak az életem része, hogy haza érve magamhoz ölelve mondhassam el neki, egész nap ezekre a percekre vártam. Arra, hogy végre nyíltam megmutassam mi dobol bennem. Nem kellett tovább rejtegetni, a pléd alá söpörni, és attól rettegni, hogy szívem rezzenései kiderülnek. Már ott volt, várt rám. Mosolya, fénye már tényleg nekem szólt.

Előző nap, miután elhoztuk Koharut és ágyba fektettük, végre újra érinthettem. Ujjaim zsibongtak érte, folyton felé akartam nyúlni, míg vacsorát készítettünk, ettünk és játszottunk. Lopott pillanatok jutottak, de nem bánta és én sem. Még magamnak akartam a titkot, még nem akartam Koharu vállára egy ekkora súlyú dolgot tenni. Akarom majd, hisz Reece az életünk része már, a szívemnek egy igen kedves alakja, de még nem most. Élvezni akarom, hogy az enyém már, játszani az édes, titkos pillantásokkal. Olvasni az azúrban, miközben ujjaink az ételt készítik el. És láttam végre szemében, ami talán eddig is ott volt, csak én voltam vak. Mikor végre kettesben maradtunk újra csókolhattam. Újra meggyőződhettem róla, hogy már az enyém. Éreztem vibrálni, éreztem, hogy a vágy benne is tombolt, mégsem kapkodtuk el ezt az egész csodát, mert az. Egy olyan varázslat, amire nem volt esély, de a mesekönyv lapjai mégis megelevenedtek. Végre nekem is lehetett hercegem. Érezni a szeder illatát, az aromát, ami csak az övé, felbecsülhetetlen. Hetek állnak mögöttünk, mélységes, fájdalmas, elfojtott vágyak, álmok, mégsem akarjuk ezt a szép helyzetet lealacsonyítani. Szeretném megismerni. Minden porcikáját végig simítani. Ezerszer elsuttogni mennyire szeretem, majd szenvedélytől izzó együttlétünkkel megpecsételni ezt a csodát.

Most azonban más dolog vár rám. Érzem, hogy baj van, a belsőm azt suttogja, hogy barátom mellett a helyem és ahogy beléptem a lakásába, azonnal tudtam, hogy igazam van. Orromat elhúztam a szagtól, ami fogadott. Sötét volt, de tudtam, ha felkattintom a lámpát, legalább fél tucat pár zokni fog fogadni. A kapcsoló után nyúltam. A fény egy pillanatra elvakított, de ahogy hozzászokott, azonnal realizáltam, hogy igen nagy baj van. A zoknik, pólók még hagyján, de a két borosüveg az asztalon és az összetört pohár, véres ujjlenyomatok a dohányzóasztalon, a kanapé világos színén igen nyugtalanítottak. Többször kerestem ma, de nem vette fel. Az üzeneteimre sem reagált, pedig szokott, legalább annyival, hogy visszahív. Lerúgtam a cipőmet és a véres pettyeket követve a nappaliján át a kellemes, bézs színű fürdőjébe nyitottam be. Ott sem fogadott szebb látvány. A mosdókagylón is meg-megcsillant a vére. Egy üveg összetörve hevert a padlón, a szagából ítélve fertőtlenítő volt. Csak reméltem, hogy nem varrótűvel és cérnával próbálta összevarrni a sebet. Azonnal kifordultam a helyiségből és rohantam a szobájába. Kicsaptam az ajtót. A vulkánlámpája pirosan világította be a sötét szobát. Ő az ágyon feküdt hason, kezét-lábát szétvetve, meztelenül. Közelebb léptem. Fehér párnáját is vére pettyezte. Kezdtem pánikba esni.