Megtalált érzelmek /befejezett/

Második lobbanás

– Azért nem, mert nem – mondtam a telefonba, miközben a mosdókagyló felett egyensúlyoztam, hogy kezet mossak.

– Ez nem válasz – hallottam a fülemben barátom hangját, ami egy hajszálnyira állt a röhögéstől.

Kiléptem a mosdóból és a folyosó egy távolabbi pontjához sétáltam. Nem kellett az egész részlegnek hallania, hogyan röhög Adrian a fülembe. – De most komolyan? Mi bajod vele? – értetlenkedett tovább, én pedig szerettem volna ezt a beszélgetést sürgősen lezárni. Épp elég zavaró volt, hogy valamiért nem tudtam a fejemből kitessékelni az azúr szemeket. Mihelyst nyugalmi állapotba kerültem, látni véltem a cikázást, a fények játékát a kékségben. Valami belül azt suttogta, hogy nem lenne jó ötlet beengedni az életembe. Úgy hirdettem meg az állást, hogy teljes körű segítséget igénylek. Így óhatatlan, hogy oda is betekintést nyer az illető, ahová nem szeretném és a szívem azt pusmogja, vele ne tegyem ezt meg. – Nem tetszik? – röhögött bele a telefonba végül. Éreztem, hogy a tarkóm vörösödni kezd, mert tudtam, hogy kedves barátom nem a kompetenciáira célzott ezzel.

– Nem erről van szó – váltottam diplomatikus hangra.

– Hanem? – feszegette tovább. – Félsz, hogy kedved támadna megdugni? – horkantott fel, én meg csak reméltem, hogy otthonról szórakozik ilyen jól. – Teszem azt, nem ártana már egy kis kaland, mert kezdesz bepenészedni.

– Azt hiszem, ez a beszélgetés kezd fura fordulatot venni – hárítottam barátom hülyeségét. Tudtam, hogy nem akar bántani, de ez az egész még sem olyan egyszerű.

– Te teszed azzá – jelentette ki. – Maholnap kellene neked egy ember, aki segít. Te mégis fintorogsz. Legutóbb fél évbe telt találni valakit. Most önként jelentkezett.

– Épp ez az – fakadtam ki. – Hogy jut eszébe valakinek ilyen. Ráadásul egy fiúnak?

– Neked minden baj – morogta. – Az apukájával beszélgettem és ő ott volt. Maga ajánlotta fel a segítségét.

– Még rémisztőbb – morogtam.

– Karl húsz éve egyedül neveli. Nem egy babysitterük volt, mire kamasz lett Reece. Szerintem a fiú pont tudja, mivel jár ez az egész és mit érez a lányod – magyarázta. A feszültség cseppet sem enyhült, ami azt diktálta ne tegyem, de a józan eszem igazat adott Adreannek. – Hetedik napja jár oviba. Bejött a hűvös idő. Tegnap este már bágyadt volt, alig volt kedve bármihez is. Beteg lesz, Ayato, és te ott állsz segítség nélkül. Nem elvenned kell, hanem alkalmaznod – tette még hozzá. – Most pedig megyek aludni, ha nem gond – mondta, majd egyszerűen letette a telefont köszönés nélkül. Sóhajtva dugtam zsebre én is, és néztem ki az ablakon. A felhőzet szürkén gomolygott. Ontotta magából az esőt. Annyira szakadt, hogy a szomszéd épületig sem láttam el. A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van. Koharu beteg lesz. Ezt már abból is éreztem, hogy tegnap este nem akart kiengedni a szobájából. Teljesen az ablak felé fordultam, ujjaimat a párkányon nyugtattam. Nehéz volt így. Nehéz, egy másik ember nélkül. Nekem kellett lennem minden: anya, apa, testvér, játszótárs, később tanár. Ott akartam lenni mindenhol, Koharu mellett. Nem akartam ünnepségeket, eseményeket kihagyni, de ez vészesen a fejem felett lebegett, hisz egyedül voltam neki. Régebben nem értettem, hogy hogyan tudják megoldani anyák, hogy mindenhol ott legyenek, mikor egyedül nevelik gyermekeiket. Nem tudtam, hogy min mennek keresztül, de most már érzem. Meg akarok felelni, mind dolgozó férfiként, mind apaként, de ehhez áldozatot is hoznom kell, még ha nem is tetszik feltétlenül.

Elővettem a telefonomat, de csak néztem a sötét kijelzőt. Akarom Koharut. Szeretném, ha bennem nem csalódna, de ehhez segítség kell. Rémiszt az azúr szempár, mert bennem nem stimmel valami tőle. Egy hang suttogja, hogy hívjam fel, nézzek újra a kék szemekbe. Nézzek a mélyébe és lássam, nem bántani szeretne, hanem segítséget nyújtani.