Megtalált érzelmek /befejezett/

Harmincharmadik lobbanás 18+

Szerelmesnek lenni egyszerre boldogító, néha kínzó, másszor vágykeltő. Sokáig azt hittem, hogy nekem többet nem lehet, de szívemet át- és átszőtte halkan hálójával. Egyszer csak gúzsba kötve találtam magam egy érzés által, ami édesebb a méznél is, ha kedvesem a közelemben van. Azonban, ha hívnak a mindennapok, valahogy minden fájdalmasnak tűnik. Hiányzik, mint tikkadt nyári napon az eső, télen a havazás, fényben a varázs. A hétköznapok csak peregtek, de mindig eszembe jutott a randevúnk. Csodálatos volt és egyedi. Nem csak nekem szólt, amitől a szívem meg-megremegett. Nevettünk, beszélgettünk. Mikor lányom visszaszaladt játszani, nyugalomban öleltük egymást, lágy csókot váltottunk, mint mikor a csendes partot mossa a nyugodt tenger. A hullámok csak fodrozódtak és nekünk ez pont így volt jó.

Időben indultunk haza, mert a másnapi monotonitás húzott. Lányom kimerülten esett ágyba, így pár óra csak a miénk volt. Azonban a valóság gyorsvonatként száguldott felénk, neki is mennie kellett. Várta a másnap. Alig bírtam elengedni, nem vágyott ő sem indulni. Újra és újra csókolni kezdtem, majd egy emeletet szaladt vissza, hogy még egy nélkül nem tud elmenni. Lábai által keltett hangok azonban most nem ijesztettek, tudtam, hogy visszajön. Az ágyam nagynak és hidegnek tűnt nélküle. Hihetetlennek éreztem, hogy csak egyszer aludt mellettem, mégis úgy hiányzott, mint sivatagnak a víz.

A hétfő reggel csendesnek tűnt. Minden percben vártam, hogy megjelenjen lakásomban, kilépjen valamelyik helyiségből, de azúr tekintete nem érkezett. Üzenetet azonban írt, miután elköszöntem Koharutól. Boldogan vigyorogva, mint egy kamasz indultam a buszhoz. Egész nap írogattunk egymásnak, néha csak vicces képeket küldözgetett, de boldog voltam mégis. Tudtam, hogy van. Valóság, aki otthon fog várni, ha végeztem. Minden egyes perc kínzásnak tűnt. A pillanatok tovagördülése furcsa dolog. Ha várunk valamit, iszonyú nehezen jön el. Viszont, ha megérkezik a pillanat, az idő csak pillanatoknak tűnik. Ilyen volt az is, mikor ebédidőben hívott. Épp indultam volna az étkezőbe, de a hívó fél megakasztott ebben. Végül telefonnal a fülemen ettem irodámban, hallgattam édes hangját, nevetését. Majd a percek elszaladtak, nekem mennem kellett, pedig szívem szerint őt hallgattam volna egész nap. Évek teltek el azóta, hogy valaki így megdobogtatta volna szívemet. Vágytam a mosolyára a nap minden pillanatában, számoltam a perceket a találkozásunkig. Minden gondolatom ő volt, minden mozdulatban láttam őt. Annyira intenzíven dobolt bennem, hogy a napjaim maguk voltak a kínzó, végtelenített filmek.

Az utolsó óra volt mindig a legnehezebb, szinte percenként néztem az órára, számoltam a másodperceket mikor indulhatok már haza. A busz lassúnak tűnt, a lift csak araszolt. Egy szerelmes szívnek, ami a másik feléhez tart, minden az örökkévalóságnak tűnik. Lányom izgatottan, szeretve várt. Csókolni vágytam édesemet is, de nem lehetett még. Kell még egy kis idő, hogy a lehető legtisztábban lássak mindent, és hogy Koharu ne sérülhessen.

A hétköznapok elillantak, jött a szombat és ő ismét velünk volt. Az esőzés a lakásba zárt minket, de nem bántuk. Játszottunk sokat, főztünk, ettünk együtt. Minden egy valóra vált álom volt, ahol végre azokkal élhetek, akiket szeretek.

A vágy minden alkalommal ostromolta testemet. Úgy csapott le rám, hogy néha levegőt venni is fájt. Voltak pillanatok, mikor azt hittem, megszakadok. Ám a szívem még azt suttogta nem jött el az idő. Feltártuk lelkeinket, a legőszintébb oldalunkat mutattuk meg. Felfedeztük egymás testét, magunkba ittuk a másik rezzenéseit. Minden érintése egy csoda, egy tiszta angyal szeretetének kinyilvánítása. Tekintete lángol a szerelemtől, szívének szavát csak nekem szánja. A világ néha sötét, az életem sem könnyű, de ha ez a csillag benne világít, én sem félek már.

Megrezzent a telefonom. Mosolyogva vettem fel. Egy fotót küldött magáról kócosan még az ágyban fetrengve, azzal az üzenettel, hogy ne felejtsem el.