Megtalált érzelmek /befejezett/

Hatvanadik lobbanás 18+

Nyolc évvel később

A zöld tea ellenállhatatlan illata töltötte be a konyhát. A bögrémből felszálló aroma orromig hatolt, nyugalommal töltött el, bár már jó régen nem kellett rettegnem semmitől. A múlt eltűnt, a lidércnyomás egy napon visszatért. Nem voltak már rossz álmaim, ébren töltött, aggódó éjjeleim. Minden megváltozott, bár a tea azóta is az életem része maradt.

Sípolva szólalt meg a kávéfőző, ami befejezte a fekete nedű lefőzését. A kesernyés illat az orromba hatolt, de már régóta nem zavart ez az illat. Már egy másik emberhez tartozott, olyanhoz, aki nekem adta mindenét: szívét, lelkét, testét, álmait, vágyait.

Mosolyogva néztem körbe a fehérre festett konyhában. A tavaszi szellő be-bekacsingatott a résnyire nyitott ablakon. A napnak fénye beáradt a hatalmas üvegtáblán, ami mögött a virágzó, tavaszi kikelettől bimbózó fákat láttam. Már virágot bontott a cseresznyefánk, aminek lombjába belemart a kacér, játékos szél. Láttam, amint óvatosan meglöki a hintát, ami már némán lógott az ágakról. Nem akadt már csak ritkán gyermek, aki igénybe vette volna. Minden változott, de így volt ez rendjén.
– Hosokaya Koharu! – hangzott fel házunk távolabbi pontjáról szerelmem hangja, ami még ennyi idő után is borzongatott. Hiába teltek el évek, a szerelmem csak mélyült. A vágy, amit éreztem iránta nem akart múlni. Mindent, amit csak kaphattam, nekem adott kérdés nélkül. – Nagyon remélem, hogy mire a szobádhoz érek a szoknyád minimum térdig ér! – Elmosolyodtam. Nem, valami nem változik soha sem. Úgy védelmezi még mindig a kicsikémet, ahogy az első percben tette, ott az esőben, mikor betegen bújt hozzám a csillagom. Hoztunk egy szoknyaszabályt kamasz korára is, de nem lenne tinédzser, ha nem próbálná meg áthágni.

– Ne már! – hallottam meg lányom válaszát. – Mindenki a rövidebbet viseli.
– Te nem vagy mindenki – volt a válasz, majd trappolás hangzott fel. Ezer közül is megismertem volna a lányomét.
– Tessék, átvettem – köpte sértetten a kislányom. Senki nem mondta, hogy a kamaszkor könnyű lesz, de minket is felkészületlenül ért. Mi férfiak vagyunk, másképp éltük meg. A kicsi kincsem egy szempillantás alatt lett egy változékony időjárás. Hol kedvesen bújt, mint a tavasz, hol pedig zordan felelt, mint a leghidegebb tél. – Nem szeretlek – tette hozzá.
– Tudjuk, hogy ez meddig tart – jegyezte meg párom epésen. – Nagyjából egy másodpercig.

– Most tovább fog – durcázta Koharu. – Legalább egy percig – tört ki belőle a nevetés, amitől a lelkem ismét kedvesen dalolni kezdett. Mióta csak mi voltunk neki, minden gyermeki szeretetét nekünk adta. Rajongott értünk akkor is, mikor kicsit nehezebb volt számára az élet az iskolában. Soha nem engedte, hogy eltántorítsák attól a neveléstől, elfogadástól, amit tőlünk kapott. Voltak barátai, akiket elvesztett, de olyankor nyílegyenes háttal, határozottan mondta ki, hogy nem is bánja.

Kikapcsoltam a kávéfőzőt és a nappalink irányába sétáltam, ami már tágasabb volt, mint abban a lakásban, ami életre hívta a mi kis családunkat. A hatalmas ablak, ami a kert felé nyílt, fénnyel töltötte meg a sokkal nagyobb helyiséget. Szinte élt minden, de a legszebb benne, mégis az egymást ölelő páros volt. Reece az évek alatt még gyönyörűbb, férfiasabb lett. Haja lerövidült, arca markánsabbá változott. Nem volt már az az egyetemista srác, akit életünkbe fújt az élet. Azonban az idő múlását az édes kislányomon láttam igazán. Megnőtt. Nőiessé vált. Olyan szép lett, mint valaha az édesanyja volt. Térdig érő, sötétkék szoknyát viselt, a matrózblúzzal, amit előírt számára a középiskola.

– Annyira szeretem, hogy ennyire szerettek – ejtette fejét párom vállára.
– Te vagy a mi kis kincsünk, akkor is, ha megnőttél és sokat nyelvelsz – nevette párom, de átölelte lányomat, aki belebújt ennyi idő után is az ölelésébe.
– Ne haragudj, apu – puszilta arcon. A szívem ennyi év után is hatalmasat dobbant, ha csak meghallottam tőle ezt a szót. Majdnem két év telt el, mielőtt először így hívta Reece-t. Szerette őt, tudta párom, nem is zavarta, hogy a keresztnevét használja. Egy baleset hozta ezt ki a kincsemből. Karamboloztak az iskolából hazafelé. Reece elrántotta a kormányt. A lányom sértetlenül megúszta. Ő viszont a kocsiba szorult. Mikor beértem a kórházba, Adrian és Karl együtt próbálta lenyugtatni a kicsikémet. Masaru műti, jó kezekben van, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy az apukájával akar lenni.
Ismerős dallam kelt életre, egy zongorán játszott dallam, ami csak nekik, értük szólt. Hirtelen elevenedett meg bennem egy régi emlék, ahol egy kicsiny lány táncolt valakivel, akit azóta is nagyon szeret.