Megtalált érzelmek /befejezett/

Huszonnyolcadik lobbanás

Az eső halkan kopogtatta az ablakot, amin kifelé bámultam. Azonban a cseppeket nem láttam, a szürkeséget nem érzékeltem, mert tudatomat betöltötte, ami a korcsolyapályán történt. Még éreztem az ujjait, leheletét. Néha azon kaptam magam, hogy a derekamra simítok, annyira belém vésődött az a pár perc. Annyira csodásnak éreztem. Annyira valódinak. De akárhányszor újra élem, jön a szörnyű felismerés is, hogy csak tünékeny illúzió volt minden. Ilyenkor belém hasít a fájdalom, őrülten tépi szívemet. Nem akartam újra élni, milyen szépen lassan beleszakadni egy érzésbe, amit nem kértem. Miért kaptam? Ki küldte? Mi értelme, hogy velem legyen, ha nem lehetek vele őszinte? Hazudtam heteken át neki és magamnak is, de már nem bírom. Beleroppanok az egész helyzetbe. Azt akarom, hogy valaki elvegye, adom az érzést önként csak nyújtsa érte valaki a kezét. Nem kell...fáj...nem akarom többé érezni!
Csak korcsolyáztam lányommal, halkan nyeltem könnyeimet. Zokogni vágytam fájdalmamban, de nem lehetett, mert szívem reszketését nem vehette észre a tündérkém, így csak nagyokat nyeltem, egészen míg egyedül nem lettem. Elment. Nem jött be. Haza vitt minket, de azt mondta dolga van. Halovány volt, mosolya erőltetett, miután visszatért hozzánk és mentünk néhány kört lányommal. Rá-ránéztem, ő viszonozta tekintetemet, de szeméből ellopták a színeket. Nem láttam a szivárványt, a napfelkeltét. Minden olyan zordnak tűnt, hogy beleremegtem. Nem ragyogott már, a csillagokat ellopták. Megborzongtam a gondolattól, hogy én tettem ezt vele. Semmi nem volt már olyan, mint azelőtt.

Én sem tartóztattam, mikor menni akart, hisz nem volt jogom hozzá. Csak ültem csendben másodpercekig, de nem változtatta meg akaratát. Azt kívántam magamban, bár megtenné. Szenvedek inkább a szívem dobbanásaitól, csak ne hagyjon egyedül, de végül hallgattam. Ahogy ránéztem, mintha várt volna valamire, de nem mertem lépni. Nem akartam a köztünk lévő kapcsolat fonalain ugrálni. Kiszálltunk. Intett és elhajtott én pedig néztem a távolodó autót. Lányom volt az egyetlen, akire figyelni tudtam, bár sajogtam kegyetlenül. Összetört bennem valami talán véglegesen. Sírtam. Párnámba fúrva arcomat zokogtam el fájdalmamat. Átszakadt a gát újra, a hömpölygő folyó elmosott mindent, de a fájdalom nem múlt, egyre csak tovább mélyesztette karmait csapzott lelkembe. Lüktetett, úgy, mint elevenen felszakadt seb teszi, amit hiába próbálunk sebtapasszal lefedni, nem fog sikerülni. Újra eltörtem, ismét reménytelenül éreztem. Vergődtem az út porában, fel akartam állni, de nem ment. Szárnyaszegett kismadárként hagytam, hogy a sajgás maga alá temessen. Szabadott. Most igen, mert nem látta senki. Lehettem megtört férfi, fájdalomtól nyüszítő szerelmes. Utáltam az életet. Még mindig nem értem, hogy miért kaptam őt, ha egyszer nem lehetek vele. A lelkem küzd a sötétség ellen, nem akarja a pusztaságot ismét, de választása sem nagyon van. Abban reménykedhetek csak, hogy örökre megtörik szívem és soha többet a romokon nem születhet úgy hajtás. Ha kell, veszítsek el mindent, ne érezzek többé, ne vágyjak ennyire kegyetlenül másra.

Felemeltem kezemet és az ablaküvegre simítottam. Hűvös volt, de még sem annyira, hogy lelkem lángolását csillapítsa. Szinte remegtem, azt sem tudtam merre kellene mennem. Nem bírtam az érzéssel, ami lüktetett belül. Újra hallottam a zenét, újra mantrázta az agyam, hogy: nothing else matter. Újra kezét éreztem magamon, ujjaim megremegtek, szinte fájdalmas volt magamnak parancsolni, hogy ne érjek ott magamhoz, ahol az illúziót érezni vélem. Nem tudok másra gondolni, csak őrá. Éreztem a teámban reggel, illatát a fürdőmben, hallottam lányom nevetésében. Mindenhol ott volt, mindenről eszembe jutott. Nincs már olyan az életemben, amibe nem ette volna be magát és csak lüktet hihetetlen fájdalommal.

Próbáltam figyelni, igyekeztem a megszokásra hagyatkozni, de most nem ment. Egy-egy gondolatra elakadt a hangom. Éreztem a csomót, megbuktam a nap folyamán, mint férfi, apa és vezető. Nem bírom egyedül átküzdeni rajta magam, úgy érzem, hogy megszakadok, hogy nem marad más, csak a tátongó seb.
– Ayato – siklott a vállamra egy jól ismert kéz. Bármi is történt az évek alatt, az elmúlt időszakban, az egyetlen volt, aki kitartott mellettem. Akkor sem hagyott elveszni, mikor a tenger hullámai összecsaptak a fejem felett. Kihez máshoz jöhettem volna, hogy segítsen vérző lelkemet begyógyítani? Csak benne bízok. Csak őt akarom ebben a kimondhatatlanul sajgó helyzetben. – Jöttem, amint tudtam – lihegte Adrian. – Gond van?

– Az – nyeltem nagyot. Újra elkapott a fájdalom, maga alá akart temetni. Két kéz fordított maga felé. Adrian ijedt, kék szemmel nézett rám. Láttam kétségbeesett arcán, hogy igen cudarul nézhetek ki.
– Ayato – ejtette ki halkan a nevemet, ujjaim megrándultak a pár hang végett. Próbáltam beszélni, igyekeztem magamból kiadni, de csak sikítottam belül, csak sírni szerettem volna. Sóhajtva öleltem át barátomat. Ő nem kérdezett, csak karjaiba zárt. Keze végigsiklott hátamon, ami nagyon jólesett. Biztonságban éreztem magamat, előző nap óta először. A korcsolyapályán történtek őrült táncot jártak így is bennem, de ő tartott. Nem egymásért dobogtunk, nem egymásnak születtünk, de a barátság, mi összeköt minket ezer vihart is átélne. Ő a biztos pont most. A tajtékzó tengerben a világítótorony, viharfelhők alatt a távolban a napsugarak. Csendben nyugtatgatott, azt ismételte, hogy minden rendben lesz, bármi is történik most velem. Lehunytam szememet. Újra éltem mindent, amitől szívem ismét elfacsarodott, így közelebb bújtam barátomhoz. Remegtem, a szemem szúrt, úgy éreztem megtörök a teher alatt, de Adrian válaszul azt suttogta, hogy együtt megoldjuk. Nem hagy egyedül. Nem enged elveszni. Bármi is bánt ennyire, tart, ahogy én tartottam őt.

A könnyeim kibuggyantak, nyakára folytak. Apró sóhajából tudtam, hogy érzi a forró cseppeket, de nem tette szóvá. Halkan ölelt, mint báty teszi, zilált öccsével. Egy kis veréb voltam, akit megtépázott a szél, de meleg otthonra talált, még ha átmenetileg is. Szerettem volna, ha többről szól, ha többek vagyunk egymás történetében, de nem jutott más egyikünknek sem, csak a sajgó valóság, a barátság mélységes útvesztői. – Ne hallgasd el. Jó ideje tudom, hogy valamit rejtegetsz.

– Annyira fáj – suttogtam eldugult orral, égő szemmel. – Én nem ezt akartam – csuklott el a hangom újra.
– Sok mindent nem szeretnénk, mégis megtörténik – mondta csendesen. Hangjában még a fülemben dübörgő ért is túlharsogta a keserű él. – Megnyugszol, aztán elmegyünk az ebédlőbe, iszol egy zöld teát és beavatsz miért minősültél vissza bújós kistestvérré. – Akármilyen rosszul is éreztem magamat, erre muszáj volt elmosolyodnom, de nem engedtem el. Nem érdekelt, hogy a kórházban vagyok, ahogy az sem, hányan bámulnak meg éppen. Ő és én voltunk a fontosak, két magányos lélek, akik csak egymásban bízhattak. A találkozásunk egyszerre volt vicces és bizarr is. Először jöttem felolvasni, ő meg épp kezdett sikítófrászt kapni a gyerekektől. Engem is hirtelen hívtak fel, hogy be tudok-e menni, és én igent mondtam. Ő épp a szőnyeg közepén ült és kezdett az olvasásba belesülni. Sok-sok éve élt már Japánban, de a gyerekek pont olyan népi mesét választottak, aminek szövege nem volt épp egyszerű. Egyébként sem a szíve csücskei a gyerekek, de a könyv láttán kicsit bepánikolt. Próbálta őket másra rávenni, sikertelenül. Végül belekezdett, de akadozott. Az egyharmada után értem be. Neki már folyt a verejték a homlokán, mikor megszólaltam és könyv nélkül folytattam a történetet. Megkönnyebbült, hogy megmentettem, majd a felolvasás végén kávét kaptam. Ő akkor tudta meg, hogy nem szeretem, ezzel a momentummal barátságunk lassan bimbózni kezdett. És most itt állunk, egymást ölelve, a legnagyobb biztonságban érezve magunkat.

– Kész vagy? – tolt el kicsit magától. Alig kaptam levegőt, de bólintottam – Most ne menj a gyerekosztályra, mert veled rémisztgetnék a gyerekeket, ha nem akarnak gyógyszert bevenni. – Elvigyorodtam. Nem is ő lenne, ha nem talál ki valami frappánsat a rosszban.
– Megejtem a mosdót előtte – válaszoltam csendesen. A torkom kapart, de tudtam, hogy jó adag magyarázattal szolgálok neki a kifakadásom után.
Ő bólintott és elindult az étkező felé, én pedig a legközelebbi mosdót vettem célba. Nem éreztem a helyzetet jobbnak, hiába mondják, hogy a sírás segít. Nem szabadított fel, nem tisztította meg sajgó lelkemet. Továbbra is nehéz. Kavarognak bennem a gondolatok, érzések, a fájdalom, a bűntudat. Nem kellene így gondolnom rá, de másképp ránézni sem tudok már. Tegnap óta az életem még nehezebbé vált, mert tudom, hogy amit kaptam tőle csak kedves gesztus volt, semmi több és ez lassan tép belül.
Megmosakodtam hideg vízzel. Jólesett égő arcomnak. A tükörbe tekintve viszont nem tetszett, amit láttam. Sápadt voltam, fáradt, zöld szemem inkább volt ijesztő, mint élettel telt. Mindenemet leterhelte ez a lehetetlen helyzet. Fáj, hogy nem érinthetem úgy, ahogy akarom, de rémiszt is a tény, hogy talán soha többet nem látom. Mi lesz velem? Mi lesz Koharuval? Ő nem érdemli ezt az egész helyzetet! Nem kért rá, hogy botor módon szeressek bele Reece-be, csak hogy a viszonzatlanság érzésétől újra összetörjek! Nem! Erre megoldás kell!

Nyeltem egy nagyot és barátom után indultam. Nem kellett az étkezőt nagyon keresnem, mert évek óta tudtam hol van. Sokat ültem ott, mielőtt lányom született. Egész műszakokat, éjszakai ügyeletet, amit egyszer barátom megelégelt és kulcsot adott lakásához, ahol a fájdalom ugyanúgy átjárt, csak dühönghettem, ha arra vágytam.
Lassú léptekkel indultam el Adrian után. Próbáltam a gondolataimat összeszedni, de azok igen kicsapongtak. Minden egy helyen volt, csak összeszedni nem tudtam. Az egyetlen dolog, amivel tisztában voltam, azok az érzéseim Reece irányába. De azt hogyan önthetném szavakba? A szivárvány csodáját sem lehet pár mondatban elmesélni, mert annál szebb és egyedibb. Ő is ilyen. Egy csodás teremtmény, akire az a szó, hogy szép, nem elég. Csodás tündöklése szívem hegeit remegtette meg, arra késztetett, hogy felkapaszkodjak a mélyből. Erre a fényre nincsenek szavak vagy rímek, mindent mit érzek lelkemben zakatol és csak én hallom.

Mikor az ebédlőbe értem megálltam az ajtóban. Barátom az egyik asztalnál ült egy bögre felett, mellette lévő helyen egy másik fehér porcelán eregette fehér füstöcskéjét. Voltak sokan a helyiségben, lassan ebédidő lévén, de a kép, ami fogadott, átmelengetett. Megbízok benne teljesen. Ő talán most jobban megért, mint bármikor eddig. Odasétáltam hozzá és lehuppantam a székre. Elkezdtem kevergetni a teámat, bár natúran ittam mindig. Éreztem, hogy figyel, de nem szólt, csak várt, amiért hálásnak éreztem magam. Hevesen dobogott a szívem, hisz kimondani szerettem volna azt, ami hetek óta őrölt. Belekortyoltam a meleg teába, hogy egy kicsit húzzam még az időt. Nagyon jólesett a hűvös időben, majd Adrianre néztem, aki teljes figyelmét nekem adta. Ezer dolog nyomta az ő vállát is, mégis figyelt rám teljes lényével.

Végül belekezdtem. Először lassan, mert gondolkodtam, hol is kezdjem, de végül engedtem, hogy a mese folyjon belőlem, mint egy megállíthatatlan folyam. Ahogy beszéltem, az emlékek is felszakadtak. Újraéltem rengeteg mindent. Az első találkozás fura morajlását, majd azt az esős délutánt a lakásomban. Ezernyi kép tolult fejembe. Volt, amin bicikliztünk, kergetőztünk Koharuval. Mosolya, szelíd szépsége újra szívemet késztette sóhajokra. Éreztem az első ölelésemet, ami lányom balesete után volt. Emlékeztem a borzongásra, amit okozott. Kacagása átjárta testemet, visszhangot vert lelkemben. Egyre csak meséltem. Barátom arca meg se rezzent. Tekintetéből tudtam, hogy sejtette ezt az egész érzéshalmot, de nem szólt bele. Hagyta, hogy kimondjak mindent. Szavakká formáljam a bennem tomboló érzéseket. Hallottam a hangját, ujjait magamon, okos mondatait, végtelen szeretetét irányunkba. Beszámoltam arról, hogyan jöttem rá, hogy ő már régen többet jelent számomra bébiszitternél vagy barátnál. Nem tagadtam le könnyeimet, hisz látta már őket az elmúlt évek alatt. Számtalanszor vigasztalt, így ezt is elmondtam, hogy értse ez mennyire mélyen érint engem. És ő értette. Tekintete együttérzően csillogott, szája megrándult történetem hallatán. Folytattam. Úgy ömlött belőlem a szó, mint nyári zivatar idején az eső teszi a felhőkből. Nem akartak az emlékek elfogyni, újabb és újabb jutott az eszembe szám mozgása folytán. Majd eljött a tegnap. Egy pillanatra elakadt a hangom. Túl friss volt az élmény, túlságosan intenzív. Éreztem a csomót a torkomban, de elmeséltem. Éreztem, hogy a hangom megremeg. Elregéltem mit érzek, hogy megszakadok, ha továbbra is néznem kell őt a távolból, hogy én ezt nem akarom. Nem akarok ismét megtört szívvel élni, csak mert a másik nem arra a ritmusra dobban, mint én.

Aztán elhallgattam. Csend szállt közénk, ő csak figyelt. Szememet fürkészte és tekintetéből ítélve elhitte minden szavamat. Szája megrándult, ég kék szeme ugyanazt tükrözte, mint az én lelkem. Megértett, hisz ő is ebbe a nyomorúságos helyzetbe került.
– Egy ideje már sejtem, hogy meg akarod dugni a bébiszitteredet – szólalt meg, az én szemöldököm pedig az egekig szaladt. Nem ő lenne, ha nem egy bunkó megjegyzéssel reagálná le.
– Igen, piszkosul vonzó férfi és igen, határozottan állíthatom, hogy szexuális értelemben is vonz – húztam el sértetten a számat.
– Ki hitte volna, mikor a szaros hátsóját takarítottam az öltözőben – fintorogta. Koharut se szerette pelenkázni, de ha kellett, akkor kellett.
– Miért is kellett neked ilyet csinálni? – értetlenkedtem mire elkomorodott.
– Ez egy fájdalmas történet. Nem az én tisztem elmesélni – sóhajtotta. –, de nem is lényeges most. Tömören tehát ráizgultál a bébiszitterre.

– Szerelmes vagyok belé – javítottam ki. – Azt hittem, nekem már nem lehet és nem tudom mit kellene tennem. Adrian, nem bírom ezt – fakadtam ki. – Túl közel engedtem őt, ide be – mutattam kétségbeesetten a szívemre. – Megbolondulok, ha nem láthatom. Ha látom, érinteni vágyom. Nincs már ami kontrolláljon. Tegnap megcsókolom, ha az az idegtépő dal fel nem csendül.
– Biztos baj lett volna belőle? – kérdezte.
– Barátnője van. Tele a fala a képeikkel – magyaráztam hevesen, miközben majd megszakadtam belül. – Nem akarom végigcsinálni újra, csak lenni a századik helyen, de itt van Koharu, vele nem tehetem meg, hogy elküldöm. – A gondolatra is megrettentem. Nem akartam elengedni őt, még képtelen voltam rá. Csak egy futó eszmefuttatás volt és a szívem fájdalmasan sikkantott fel. Gyenge vagyok, nem bírom. Látnom kell, ha csak villanásokra is. Ő a fény az életemben, az, aki újra kihúzott a valóságba.

– Nyugodj meg kérlek – simította tenyerét kézfejemre. – Kimászunk belőle mind a ketten – mondta csendesen. Felnéztem rá, arca megrándult, kéksége fáradtan csillant meg. – Beleszerettem abba az alig egyhatvanas szarháziba – suttogta szinte, de én mégis értettem. Ujjaimat az övéibe kulcsoltam, megértettem őt, neki is hiábavalóan verdesett a szíve – Csak jött – vallotta be. – Nem akartam, de ágyon túl is remek férfi.
– Ti legalább ágyig jutottatok – grimaszoltam.
– Ne bánd, hogy ti nem. Tudod, megöl ez is belül. Évek óta vigyáztam arra, hogy kóbor szexből ne legyen érzelem, mert hozzád hasonlóan megégettem magam, most mégis úgy lesem annak az idiótának minden lépését, szavát, mint egy bakfis.
– Ő nem akarja? – kérdeztem.
– Nem tudom, mi jár a fejében, csak azt, hogy ez így nem működik, nem bírom ezt tovább folytatni. Többre vágyok, hiába van köztünk húsz év.

– Csak tizennyolc – mosolyodtam el mire a szája is felfelé görbült.
– Miért sétálunk bele mind a ketten mindig, ugyanabba? – tette fel a keserves kérdést.
– Fogalmam sincs – sóhajtottam. –, de ez a helyzet tarthatatlan.
– Az – hümmögte, miközben elgondolkodott. Néztem megfeszült állát, pengevékonnyá szívott ajkait. Valamin erősen kattogott.
– Mond el neki – vetette fel hirtelen, mire szemem kiguvadt. – Valljuk be együtt, mint takony korunkban.
– Nem tehetem – ellenkeztem hevesen. – Koharu...
– Ayato, bébiszitternek vetted fel, nem apaszitternek – vágott közbe. – Nem kötelező éjfélig röhögnötök egymás vállára dőlve – világított rá, és szavaiban volt is valami. Nem volt kötelező együtt lennünk, mi akartuk. Egyszer sem ellenkezett.
– Tudom, de...– Elakadt a hangom. Valójában nem volt de.  Amit együtt megéltünk számomra gyönyörű volt. A lelkem szárnyalt, még ha most a poklok poklát is járja meg. Szinte ég. Úgy dübörög, hogy a földre rogyva szeretném püfölni a padlót. – Nem akarom elveszíteni! – fakadtam ki. – Ahogy az estéket sem. – Hangomból áradt a keserves szín, ahogy kiejtettem szavaimat.
– Ez már nem rajtad múlik – rázta meg a fejét. – Nem lehet így élni. Ha tudnál, most nem itt ülnél velem, hanem dolgoznál. Kikészít a helyzet. Simán lehet, hogy tudja kezelni.

– Mi van, ha nem? – kérdeztem vissza. – Mi van, ha kisétál az életünkből? Mi lesz Koharuval?
– Okos fiú, tudja, hogy ez most nem járható út, de tartozol neki az igazsággal. Te nem tudsz másként tovább lépni.
– Miért kell mindig nekem? – fakadtam ki. – Miért? – néztem rá kétségbeesetten. Kék szeme szomorúan csillant, amitől elszégyelltem magam. – Ne haragudj – szabadkoztam. – Neked sem könnyű.
– Ezerszer tettem fel ezt a kérdést már – sóhajtotta, majd közelebb húzódott hozzám, fejemet vállára húzta. Jólesett hozzábújni és rezzenéseiből tudtam, hogy ő is így érzi. – Évekkel ezelőtt is, most is. Azonban képtelen vagyok így élni. Mint minden férfi szeretem a szexet, de ez már nem éri meg, mert itt tör össze – mutatott szívére. – Tudod, ha egy műszakban vagyunk úgy közlekedek, hogy legalább lássam. Néha együtt ebédelünk, de a távolság, amit tart, nem esik jól. Minden szava tőrdöfés tud lenni, vagy tele van gúnnyal, de mindemellett intelligens, humoros és kedves is tud lenni, bár azt sokszor eltitkolja, de azt hiszem ő csak játéknak veszi ezt az egészet köztünk. Elüti az időt míg nem lesz újabb nő az életében – suttogta savanyúan.

– Biszexuális? – sandítottam fel rá.
– A fene tudja néha – vonta meg a vállát – Nem olyan régen nagyon sokat ittunk, főleg ő és akkor sok minden mondott. Örökbe fogadták. Öt húga van és neki kötelessége, hogy tovább vigye a nevet.
– Erre kényszerítik? – döbbentem meg.
– Nem hiszem. A szavaiból azt vettem ki, hogy ez csak az ő fejében létezik – válaszolta. – Szerintem a lelke mélyén férfira vágyik, de tiszteletből megalkudna. Éreztem rajta akkor.
– Nehéz eset – állapítottam meg. – És tényleg el akarod neki mondani?
– El – bólintotta. – Mielőtt te meséltél volna, már ez volt a terv, hogy a következő tizenkét évben várhassak rád tiszta lélekkel – fejezte be. Szívemet melegség járta át. Ő még mindig akarta ezt, bár nem igazán tudom, hogy képesek lennénk-e rá. A szeretet, bizalom megvan, a kémia is működik. De elég lesz-e? Vagy akkor már mindegy lesz? Ha addig nem talál ránk a szerelem, akár szép harminc évünk is lehet együtt még.
– Szavadon foglak – mosolyogtam rá. – De ne szaladjunk előre. Ki tudja, mit reagál.
– Ez irányodból is így van – világított rá.
– Nekünk egy kis tévézésen kívül nincs másunk – fintorogtam fájdalmasan.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét. – A teázások? A masszázs? A biciklitúra? Kirándulások? Borozgatás? A korcsolya? Ha nem tudnám, hogy nem jártok, simán azt mondanám csak ezekre, hogy igen – érvelt.
– Barátnője van – grimaszoltam.
– Neked is, és nekem is volt – válaszolt azonnal – De ez a vita meddő is, mert nem tudod meg, ha nem beszélsz vele – folytatta határozottan és ki tudja, meddig teszi, ha valaki közbe nem szól:

– Zavarok esetleg? – hallottam meg egy éles, férfihangot. Barátom megdermedt. Felegyenesedtem és az asztal túloldalán álló, fehér köpenyes alakra néztem. Ránézésre éppen egyhatvan lehetett, száját pengevékonyra húzta. Orrlyukai kitágultak, barna szeme furán méregetett. Karjait maga előtt keresztbe fonta.
– Beszélgettünk – szólalt meg Adrian.
– Látom – nézett végig rajtam újra, ami nagyon zavart. Volt benne valami, amitől a hátam borsózott.
– A legjobb barátom H...
– Hosokaya Ayato. Tudom. – A szemem kiguvadt. Van, aki nem ismer ebben a kórházban? Felém fordult és üdvözölt. – Takana Masaru – mutatkozott be. Én is felálltam és bármilyen furának is éreztem a jelenetet köszöntöttem. – Ha ráérsz, segítened kellene – fordult Adrienhez, aki végigborzongott. Még a füle is belerázkódott abba, hogy ez a doki szólt hozzá. Azt hiszem, barátom tényleg beleesett nagyon.
– Pár perc – kérte Adrian, bár keze remegve oldalamhoz ért. Nem voltam benne biztos, hogy ő menni akar, de hívta a kötelessége. A fiatal férfi bólintott, majd elsétált, de csak az ajtóig, ott nekidőlt a falnak. Nem nézett ránk, de tudtam, hogy vár barátomra, akinek a szeme némán kért segítséget. Kezemmel, ami takarásban volt, megsimítottam karját. Ő hálásan nézett rám. Szavak nélkül köszönte meg, hogy vagyok neki. Szívem fájdalmasan remegett. Mart az érzés, amit Reece adott és belém hasított a sajgás barátom miatt is. Szerettem volna, ha boldog, de féltem, hogy ismét összetörik.

– Legyünk erősek – suttogta, miközben megszorította kezemet.
– Legyünk – bólintottam. – Hívlak majd, ha dűlőre jutottam. – Hüvelykujjával megsimogatta csuklómat, majd fájdalmas arcrándulással állt fel. Elköszönt, majd kollégájához sietett. Egymás mellett sétálva léptek ki az étkezőből. Ahogy néztem őket, elmosolyodtam. Felettébb közel lépdeltek egymáshoz.

Nekem sem volt már maradásom, így felálltam és kabátot húztam, majd lassú léptekkel kifelé indultam. Az eső továbbra is szakadt. Minden szürkén és egyhangúan hatott. A szívem így is fájt, a hamuszín ég csak tovább sajgatott. Kinyitottam az esernyőmet és elindultam, magam sem tudtam merre. Elveszettség érzése pislákolt bennem, úgy éreztem, hogy az élet által körém vont labirintusból soha ki nem jutok. Mindenről eszembe jut. Látom őt a kék égben, a narancssárga levelekben. A Hold sápatag fényében és hallom őt lányom nevetésében.

Lassan sétáltam az esőmosta járdán. Az idő hűvös volt már, lassan beleszaladtunk a télbe. Hó igaz ritkán esik, de minden évben reménykedek, hogy fog. Szeretném lányomnak megadni az igazi, havas élményt. Szeretném, ha téli emlék is fűzne Reece-hez. Úgy érzem, nem bírom elengedni. Ha megteszem, erőszakkal tépek ki a szívemből valami fontosat. Ott van benn, lüktet, él és nem akar békén hagyni, de lehet annyira nem is akarom. Minden más, mióta velem van. Minden színes, az ég csillogóbb, a napsütés forróbb, a vidámság még erősebb az életemben.

Magamba mélyedve sétálgattam. Nem zavart, hogy beázik a cipőm. Csak menni akartam, hátha választ lelek lelkem háborgására. Cipőm halkan locspocsolt a vízben, egészen addig, míg meg nem torpantam. Egy párás, eső áztatta üveg állt mellettem, lelkem fájdalmasan sóhajtott. A pettyezett üveg felé fordultam és néztem befelé, mint hajdanán egy ugyanilyen, esős napon. Elengedni jöttem valakit, aki soha nem volt igazán az enyém. Nem jártam itt azóta, mert az emlékek nem voltak mindig kedvesek. Sokat nevettünk, de a bánat vert tanyát ezen a helyen számomra. Emlékszem arra a napra. Csak álltam itt és néztem őt az üvegen át. Most az az asztal üres, talán néma azóta is. Az én lelkemen is kattant akkor a zár. Azt hittem, hogy életem végéig. Eszembe jutottak az utolsó órák és percek. Emlékeztem, hogy beszélgettünk valamiről, de már nem emlékszem miről. Minden olyan homályos, pont úgy, mint az üveg, ami előtt álltam. Sétálni hívott és mentem. Egy esőkabát suhogását hallottam, de már nem a smaragd szemeket láttam. Az aquamarin ragyogása világította meg lelkemet, másnak a kezét, arcát láttam. Tova engedtem régen egy másik embert, most kénytelen vagyok ismét. Ugyanaz a búcsú vár rám, egy szívremegtető vallomás formájában. Vajon akar az életemben maradni? Mi lesz mindezek után? Akkor könnyebb volt, nem kötött minket sem eskü, sem a szeretlek szó. Most azonban erősebb a kötelék, egy szárnyaszegett kicsi lány személyében, akit annak a kamasznak nem akartam adni, de Reece-re rábíztam. Meg kell tennem ismét, de ezúttal bátor leszek, szemtől szembe fogom elmondani.

Zsebemben megrezzent a telefonom. Elővettem. Asszisztensem kérdezte, hogy visszamegyek-e még. Nem vágytam emberek közé, így írtam, hogy mindent küldjön át, mert nem érzem jól magam. Elindultam haza. Nem akartam buszra szállni. Hagytam, hogy a ködös, hideg levegő kicsit lenyugtasson. Háborogtam, mint a viharos tenger. Egy csónak voltam csak a tajtékokon, akit ide-oda rángattak a megvadult hullámok. Nem találtam igazán az utamat, az utóbbi időben. Mintha minden összekuszálódott volna. Az emberek jöttek-mentek körülöttem, mindenki boldogult, ahogy tudott, csak én éreztem magam berekedve, lányom varázsába zárva, hogy kevésbé fájjon. A valóság gyötrése azonban utolért. Nem menekülhettem magam elől, hiába szerettem volna.
Róttam az utcákat, igyekeztem átgondolni a helyzetet újra és újra. Nincs kiút, nincs más út. Egyetlen lehetőségem, hogy ezt elrendezem és még ha pokolian is fájni fog, emelt fővel élem túl. Sajogni fog, nem vitás, de remélem, hogy lányom csillogása ismét begyógyítja majd a fájó heget. Újabb hasítás, újabb bizalmatlanság. Vajon lesz idő, mikor nem kell féltenem szívemet? Eljön az idő, mikor már nem érzek vele? Miért nem lehet csak úgy kikapcsolni és élni boldogan?
Mire hazaértem hangulatom is szürkévé vált. Érzéseim cseppet sem enyhültek. A liftben állva döntöttem úgy, hogy írok Reece-nek, ma ne jöjjön, mert itthon vagyok. Csendre vágytam, elnyúlva a kanapén, zizegés nélkül dolgozni. Annál nagyobb volt a meglepetés, hogy ajtómat nyitva találtam. A szívem kihagyott egy dobbanást, mikor belépve halk dúdolást hallottam. A dallam ismerős volt. Újra eszembe jutott a korcsolya és bőrének forróság. Kezem megremegett a kilincsen, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elfutok, de ekkor lépett be a nappaliba. Ijedten hőkölt hátra, mikor meglátott. A ruháskosár is megremegett a kezében. Ijedt tekintete megkönnyebbült, mikor realizálta, hogy csak én vagyok.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva. Ledobta a kosarat a kanapéra és felém sietett. – Csurom vizes vagy – nézett végig rajtam.
– Én – kezdtem akadozva. Szívem torkomba ugrott. Újra szerettem volna élni a tegnapot, újra karjai közt lenni. Hozzá szerettem volna bújni, érinteni, csókolni, de csak nézni bírtam, miközben a szám remegett. – Te mit...– Újra nem fejeztem be a mondatot. Elkomorodott. Nem akartam így látni. Nem akarom így elengedni. A sírás kerülgetett, ahogy néztem.
– Elmaradtak a délutáni óráim – mondta halkan. – Mi messzebb lakunk, az eső esik és úgy gondoltam mindent megcsinálok, míg Koharuért kell menni, hogy többet játszhassunk. Sajnálom – hajolt meg felém. – Szólnom kellett volna.
– Nincs semmi baj – préseltem ki magamból. Ő felegyenesedett és újra rám nézett. A mosolyát ellopták, az azúr szemek elhalványultak. Szája nem mosolygott, egész lénye mintha kicsit feszengett volna. Némán pásztáztuk egymást, fogalmam sincs mit is kerestünk egymásban. A tegnap rányomta bélyegét mindenre, nem tologathattam tovább. Muszáj volt lépnem, még ha a gondolattól is összeszorult a szívem. – Hirtelen ötlet volt, mert...– Nézett, várta a folytatást. – mert... – A hangom akadozott. Nyeltem egy nagyot. Képtelen voltam kommunikálni, annyira lüktettem belül. Minden porcikám arra ösztönzött, hogy tegyem meg most később sem lesz jobb.

– Vizes vagy – lépett közelebb. Ujjaival kezemre simított, amivel az esernyőt tartottam. Végigborzongtam, levegőm elakadt. Elvette az ernyőmet és a tárolóba csúsztatta. – A kabátod ujja is – mondta csendesen. Nem nézett rám, de így is éreztem hangjában a változást. Nyelvemre kellett harapnom, mikor elkezdte a kabátomat kigombolni. Dermedten álltam és azt kívántam bárcsak valóság lenne ez a helyzet. Bár a szíve dobogná, bár értem lángolna.

– Elmegyek a fürdőbe – kaptam keze után. Ő felkapta a fejét. Szeme ijedten nézett rám, arca kivörösödött. Szája elnyílt. Láttam, hogy szaporán lélegzik. Eltoltam a kezét és vizes cipőben siettem be a fürdőbe. Mikor beértem, hátamat a fának vetettem. Ziháltam. Úgy kapkodtam a levegőt, mint egy fuldokló. Talán az is voltam. Miatta nem bírtam rendesen élni, lélegezni, apának lenni. Férfi akartam lenni, csak egy picit, azzal lenni, akiért belül úgy lángolok, hogy pernyévé emészt, de nem lehet. Lecsúsztam az ajtó mentén, fejemet térdemre hajtottam és küzdöttem a könnyeimmel. Nem akartam őket adni, de a fájdalom erőszakkal akarta belőlem kiszakítani. Ez így nem élet. Ez így csak lassú haldoklás. Ő és én nem lehetünk mi, bármennyire is belerokkanok a fájdalomba. Szívem sebeire nincs gyógyír, ajkaim tikkadására éltető víz. Mindent kaptam, de valójában semmit. Egy pille lepkeszárnynyi suhintás volt az életemben. És most el kell engednem, a hálóból óvatos mozdulatokkal a világba bocsátanom. Én meg csak nézhetem távról, hogyan szárnyal a magasba. Talán egy napon már nem fog ennyire fájni, hogy könnyeimet adjam érte.

***

Percek kellettek, hogy lenyugodjak, ne a sírás jöjjön rám, ha csak eszembe jutott azúri csillogása. Mindent készültem adni, mindent kitépni magamból. Azonban ki lehet törölni magadból a csodát? Lehet élni fény nélkül? Én nem akartam, de újra kellett, amibe a szívem majd beleszakadt.
Lassan mozogtam, húztam az időt, habár tudtam, hogy ami következik, az elkerülhetetlen. Lezuhanyoztam, átöltöztem, de a bennem tomboló sajgás nem akart múlni. Egy részem azt suttogta, hogy még egy kicsit, adjak még pár napot magamnak a varázslatból, de tudtam, hogy így élni tovább nem tudok. Magamat adtam korcsolyázás közben, lelkem meztelen valóját. Lehet, észre is vette. Lehet ezért ijedt meg. Feszeng mellettem, amit megértek, hisz ő nem kérte, hogy szeressem.

Remegve támaszkodtam a mosdókagylóra. Nem volt mit tenni, a sakkbábuk elfogytak. Már csak az igazság volt, ami maradt. Az, hogy a szívem újra ripityára törjön. Nagy levegőt vettem és elindultam, de fél lépés után megálltam. Újra átgondoltam, majd újra léptem, de a kilincsen megállt a kezem. Nem éreztem erősnek magam ehhez.

– Ayato – kopogott be ekkor Reece, amitől a gyomrom ugrott egyet. – Főztem teát – folytatta kedves hanggal. Mi lesz velem, ha többet nem hallhatom kellemes dallamát?
– Megyek – szóltam ki halkan, de ő hallhatta, mert léptei felhangoztak. Most vagy soha alapon nyomtam le a kilincset, miközben a szívem hevesen dobbant. A fülemben az ér dobolt, lélegeznem is fájt, de meg akartam tenni. Véget szerettem volna vetni az áldatlan állapotnak. A konyhába sétáltam. Két bögre gőzölgött az asztalon, egymással szemben. Ő a távolabbi előtt ült, kavargatta a barna folyadékban a három kanál cukrot, amit én borzadva néztem minden egyes alkalommal, de most mégis vágytam volna életem végéig nézni.

– Baj van, ugye? – csendült fel a hangja a néma helyiségben. Szívem megkondult a keserűség hallatán. Jaj, édesem, ne légy komor, nem te vagy a hibás. Nem kérted, hogy érezzek, nem kérted a szerelmemet. Minden csak jött és letarolta a lelkemet újra. A székhez botorkáltam és leültem rá. A bögrére csúsztattam ujjaimat, de megemelni nem bírtam. Remegtem.

– El kell mondanom valamit – kezdtem bele elfúló hanggal. Ránézni nem mertem, így a teát figyeltem a bögrémben. – Arra kérlek, hogy hallgass végig és ne szakíts meg, mert nem biztos, hogy folytatni tudom. – Felnéztem. Arca megfeszült, tekintetéből szinte sikított a félelem. Ujjai között remegett a kanál, de bólintott. – Tudod, mikor meghallottam, hogy önként jelentkeztél, megrettentem – kezdtem bele az egészbe a legelején. A hangom nem volt az igazi, de tudtam, hogy ez most kell. – Megfordult a fejemben, hogy nem biztos, hogy minden rendben van a fejedben. – Újra láttam az első találkozásunkat, a barátságosan remegő azúrokat. Felrémlett az érzés, ami akkor kezdett el zizegni bennem. Első látásra megremegtette lelkemet. – Feltett szándékom volt soha többet nem keresni téged, de az élet másképp hozta. Nem éreztem magam épelméjűnek, mikor felhívtalak, de ott állva az óvoda ajtajában, nézve bele a szakadó esőbe, ölemben lányommal valami mégis megmozdult bennem. Ott voltál, segítettél, holott nem is ismertél. Tudtam, kinek a fia vagy. Tudtam, hogy nem feltétlenül pénzre van szükséged, de hagytam, hogy ez mellékes legyen. Kedvességedet adtad a lányomnak, annak, aki nekem a világ közepe. – Torkom elszorult. Újra felnéztem. Rezzenéstelenül nézett rám, arca kezdett elfehéredni, ajkai remegtek, aquamarin szeme elveszítette fényét. A küszöbén állt a viharnak, de nekem nem szabadott megállnom. – Olyat adtál neki, amiért nem lehetek elég hálás neked. Biztonságot kapott, amit eddig csak mellettem érzett. Lehet, hogy csak kötelességből teszed, amit kell, de ő mégis kedvel.

– Nem kötelesség – motyogott közbe. A hangja már nem volt a régi. Jobban megnéztem. Egész lénye más lett. Nem volt fény, sziporkázás, csak a reszketés. Nem értettem őt. Tényleg ennyit jelentene neki kislányom?
– Elhiszem – bólintottam, majd újra a teámra néztem, mert ha őt figyelem, nem voltam biztos benne, hogy végig tudom mondani. – Beengedtelek az életünkbe, ami lehető legjobb döntésnek bizonyult. Az elején még nem tudtam, hogy mit teszek. Nem sejtettem, hogy nem csak Koharunak hozol változást. – A szívverésem felgyorsult, egész testemben remegtem. A torkom kapart, a szemem égett. Újra egy hajszálnyira álltam a sírástól. – Nekem is azt hoztál. Érkezésed egy kavics volt a tóba, ami először csak lassú, majd egyre hevesebb hullámokat vetett. Nem tudtam, hogy mi történik – fakadtam ki, miközben felsandítottam. Ő szemöldök ráncolva, érdeklődő arccal nézett rám. Azúr szemébe, mintha élet költözött volna újra. – Annyira gyorsan történt minden, annyira intenzíven. Itt voltál, mikor haza értem. Gondoskodtál lányomról. Akkor is vele voltál, mikor én nem tudtam. Egy idő után azon kaptam magam, hogy rohanok haza, kicsit várom, hogy lefeküdjön Koharu. Borzasztó apa vagyok, de veled akartam lenni. Mindig, mikor elmentél, kicsit magányosnak éreztem magam. Ahogy teltek a napok egyre többet jutottál eszembe, egyre több üzenetet írtam, csak hogy válaszodat olvassam – mondtam megállíthatatlanul azt, ami lelkemben tombolt. Kikívánkozott. Nem néztem rá, csak mondtam. Elmeséltem neki, hogy milyennek látom, hogy a szivárvány az égen gyönyörű vihar után, de az a fajta, amit ő adott, szívemet indította újra. Nem volt kontroll, nem volt cenzúra. Minden, mi bennem parázslott, feltört belőlem. Hömpölygött, mint víz, miután áttörte a gátat. Mindent elsöpört, de reménykedtem, hogy a romokból új virág hajt majd ki egy szép napon. Nem néztem rá, nem akartam a sajnálatát, esetleges megvetését érzéseim miatt. Csak mondtam és mondtam, úgy éreztem, ami bennem tombol soha nem akar elfogyni. – Tudom, hogy mindez őrület és azt is, hogy talán megvetendő. Nem bánom, ha ezek után felállsz és kisétálsz az ajtón. Egyet kérek csupán, Koharu miatt. Maradj az életében még egy kicsit, csak addig míg mindent elrendezek. Nem kell velem találkoznod. Elég, ha megvársz, én belépek az ajtón, te pedig mész. Kérlek, hogy ezt gondold át még. – Szinte könyörögtem neki, miközben éreztem, hogy nem bírom tovább. Sírni akartam, de nem előtte már. Csend állt be a konyhában, ő meg sem moccant, amitől a szívem újra és újra darabjaira hullott. Talán nem lelte szavát, talán megsérteni nem akart. Azonban ez a némaság kezdte felőrölni maradék tartásomat is.

– Azt akarod ezzel mondani – szólalt meg percek múlva. Hangja halk volt, de a csendben mégis üvöltött, lelkembe vert gyászos visszhangit. – Hogy... hogy...te...– Hangja elcsuklott.
– Igen – suttogtam csészémnek. – Azt, hogy beléd szerettem. – A némaságban hangom ostorcsapásként hatott. Szinte éreztem, hogy belém mar mélyen, kegyetlenül.
– Mond ki még egyszer – kérte. Szívem megremegett. Nem volt még elég? Nem voltam érthető? Konokul hallgattam, miközben könnyeim szivárogni kezdtek. Azt akartam, hogy elmenjen végre. Ekkor megcsikordult a széke. Kitolta. Reméltem, hogy szavak nélkül hagy hátra. Hitványul viselkedtem, barátságát adta, én pedig meggyaláztam ezt érzéseimmel. Levegőm benn szakadt, mikor rájöttem, hogy megáll mellettem. Szívem kihagyott egy ütemet, mikor ujjait megéreztem a hátamon. – Még egyszer, kérlek – suttogta túl közelről. Éreztem szeder illatát, forró tenyerét. Megráztam a fejemet, de ő nem hagyott. Két kezével kényszerített arra, hogy felé forduljak és én tettem, amit kért, még ha belehalni is készültem. – Légy szíves – csuklotta.

– Thomson Reece – ejtettem ki nevét fájó szívvel. – Beléd szerettem. Imádom a hangodat. A nevetésed. Az intelligens megnyilvánulásaidat. A humorodat. Azt, hogy lányomat ennyire szereted. – Ujjai arcomra siklottak, tenyere melege újabb fájdalmas hasításnak tűnt. Sírtam. Már nem tudtam könnyeimet elrejteni. Ő letörölte őket hüvelykjeivel, így kénytelen voltam ránézni. Légzésem benn szakadt, ahogy megláttam remegő száját, könnyektől vizenyős szemét.

– A világ legboldogabb férfijává tettél – suttogta olyan közelről, hogy éreztem leheletét. Lágyan érintett, mint hajnali harmatcsepp a nárcisz leveleit, végigborzongtam gyengéd ujjaitól.

Szemem kikerekedett, szívem félrevert, a világ megszűnt létezni abban a pillanatban, mikor szája az enyémhez ért.

------------------------------------------------------------------Sziasztok! Hát ezt is megértük. Kellett hozzá több, mint fél év írás, de sikerült. Nem akartam drámaibbra venni, nem ők lennének 😊