Megtalált érzelmek /befejezett/

Huszonhatodik lobbanás

– Mond már meg, hogy miért bujkálunk ezen a sötét, fura szagú helyen – nyögtem, miközben helyezkedni próbáltam. Én sem vagyok törpe, megvan az egynyolcvan, Adrian meg tőlem is magasabb és bepréselt egy sufniba!

– Mond, hogy nem jó velem – simított végig csípőmön, mert nem volt helyünk mozogni.

– Ne nyúlkálj – toltam el a kezét.

– Ugyan már, letapiztalak már mindenhol – röhögte a fülembe. Megmozdultam, hogy a vállára csapjak, erre ölem az övéhez simult.

– Meggondoltad magad, édes? – vinnyogta.

– Nem, csak nem férek el – siránkoztam. Hátamba beleállt valami, amitől felnyögtem.

– Úgy érzem tetszik a helyzet – temette arcát a vállamba, rázkódott a nevetéstől.

– Valami bököd hátul – panaszkodtam. – Sötét van és suttogok. Miért suttogok? – kérdeztem hangosan.

– Elbújtunk – világosított fel.

– Valami nagyobb helyen nem lehetett volna? – vontam fel a szemöldökömet, mire rájöttem, hogy ő nem is látja. – Ki elől bujkálsz? – sóhajtottam lemondóan. Nem jutok ki innen előbb, ha heccelem.

– Karl elől – vallotta be, mire a szívverésem felgyorsult, belsőm tekeregni kezdett, pedig a legkedvesebb bébiszitterem neve el se hangzott. Mindig így fogok reagálni? Elég, ha csak asszociálok és minden a feje tetejére áll?

– Felgyorsult a légzésed – suttogta fülembe, mire megborzongtam.

– Kezdem furán érezni magam – csuklottam.

– Tudok elsősegélyt biztosítani – vágta rá.

– Fura is lenne, ha nem – horkantam fel. – Meginogna a beléd vetett hitem.

– Köszönöm, hogy hiszel bennem – mondta, hangja kicsit fájdalmasan csengett a sötétben. Most, hogy érzékeim kiéleződtek, hallottam hangjában a kétségbeesés apró foszlányait.

– Vakon. Bárhol, bármikor – tettem hozzá.

– Akkor itt öregszünk meg – jegyezte meg.

– Mi? – nyikkantam fel.

– Az előbb mondtad, hogy bízol bennem – tett szemrehányást. – Hamar meggondoltad magad.

– De ez egy sufni – fakadtam ki.

– És? Velem lehetsz – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legnagyobb ajándéka. Szeretem én őt, de nem szeretnék így élni vele életünk hátralévő részében.

– Imádok veled lenni. Ha rajtam múlna már gyűrűd lenne. Minden este összevesznék veled, hogy dobd a zoknid a szennyestartóba. Reggelente egy kanállal csapnék a fejedre, hogy azzal edd a tejszínhabot a kávéról, ne úgy, mint egy kisbaba, tíz ujjal, de kezd klausztrofóbiám lenni – vázoltam fel.

– Nem is dobom már a nappali közepére minden este a zoknimat. Hétből már csak hatszor – felelte sértetten.

– Kicsípted a lényeget – röhögtem fel. Nem is ő lenne, ha nem venne mindent ennyire lazán.

– Belegondoltam. Ha ilyen vagy, sajnálom előre a párodat – nyerített fel. – Lehet jobb, hogy nem passzolunk.

– Én meg a bejárónődet – fintorogtam.

– Neked is van, csak farka van – vágott vissza.

– Nem nő és zizzenj le a farkáról – fúrtam az ujjamat az oldalába, mire feljajdult.