Megtalált érzelmek /befejezett/

Negyvenhatodik lobbanás

A család akkor család, ha szeretet, tisztelet honol az emberek között. Ha egyik sem több vagy kevesebb a másiknál, nem éreztetik a megvetést, ha valami nem tetszik nekik. Egy működő családban támogatjuk a másikat akkor is, ha borzasztóan nehéz. A szeretet türelmes, a szeretet nem követel, ahogy a kereszténység hirdeti, de valamiért gyakran elcsúszik mégis a dolog. Apa támad anyára, gyermek szülőjére. Van, ahol az erőszak ver tanyát, máshol az elfogadás legkisebb szikrája sem fellelhető. Lelkeket gyilkol, gyermekkorokat tesz tönkre, örök életre belénk ég. Mégis reménykedünk, hogy talán változik a helyzet. Az évek jótékony elfogadásba taszítják az elutasító félt. Valójában ez hiú ábránd. Valami, amivel saját szívünket óvjuk. Nem akarjuk az igazságot elfogadni. Eltemetjük, csak hogy a valóság később még súlyosabban szakadjon ránk.

Láttam, milyen lehet egy család. Rettegtem éveken át, hogy lányomnak az igazit nem tudom megadni, de képtelen lettem volna hazugságban élni. Mindenki elfogadott volna, de az én lelkemet szépen, lassan felőrölte volna. Nem lehetett szép mesém. Nem lehetett szerelem, ami csak nekem íródott. Most azonban láttam, átéltem, milyen, ha elfogad egy család olyannak, amilyen vagy. Nem egész, nem hagyományos, mégis a szeretet és megértés honol a két ember között. A kedvesem szép gyerekkort kapott. Ezt láttam csak azon, ahogy édesapjához szólt. A férfi minden szavára figyelt, minden mozdulata gyengédségről mesélt. Ezt adta lányomnak is. Mesélt neki, nevettek. Azután az éjjel után, hogy vágyból cselekedtem, és szerettem kedvesemet végül ott aludtam el karjai között, meztelenül hozzásimulva. Évek óta nem történt meg ez, ahogy az sem, hogy tízig aludjak. Kipihenten, de ijedten tértem magamhoz a forró karokban. Kiugrottam az ágyból és Reece nevetése közepette kapkodtam fel a ruháimat, de a nappaliba lépve azonnal rájöttem, hogy kár volt aggódnom. Kislányom Karlhoz gömbölyödve, melegen betakarózva boldogan nevetett, ahogy a férfi olvasott neki. Csak néztem őket, szívemet melegség járta át, a torkom is elszorult picit. Az jutott eszembe, hogy kaptunk egy helyet, ahol nem csak őt szeretik, engem meg megtűrnek. Karl jó ember. Azt hittem mogorva, de kedvesem kuncogva mesélte, hogy csak a kórházban. Már gyerekként is rá tudta venni mindenre, mire édesapja megpöckölte a fülét, hogy ne adjon ötleteket lányomnak.

A lelkem szárnyalt. Újra magamra találtam. Újra beköszöntött életembe a feltétlen szeretet. Vibrált bennem, varázslatosan átmelengetett. Ami keserűnek érződött, mintha virágba akart volna borulni és én szárnyaltam. A magas ég felé nevetve, gondtalanul, míg csak haza nem értünk. Nem akartam kilépni páromék ajtaján. Rettegtem, hogy a valóság még rosszabb lesz, mint volt. Három napig éltem egy csodás burokban. Nem akartam a komor életet. Azonban Reece kézen fogott. Láttam rajta, hogy tudja mi jár a fejemben. Mosolygott és azt suttogta, jöhetünk bármikor.

Vissza kellett zökkenni a hétköznapokba, ami nem ment könnyen sem lányomnak, sem nekem, de végül egymást segítve újra elkezdtük az életünket. Egészen jól ment addig, míg anyu hívott, hogy látogassuk meg mind a hárman. Hangom elakadt, gyomrom nagyot ugrott. Mióta elmeséltem neki, hogy kit választottam, látni akarta. Talán túl lelkesnek is bizonyult, ami meglehet, hogy törlesztés volt kamasz koromért. Nemet akartam mondani, de olyan szépen kért, hogy igennel kellett felelnem.
Azonban felkészülni nem lehet a némaságra, a tekintetre, ami figyelemre sem méltat. Néha a csend többet mond, jobban szaggat, mint a szavak. Hangok nélkül lehet élni, tekintettel is fájdalmat okozni. Ez talán azért rosszabb, mert tudjuk jól, hogy már nincs visszaút. Már rég elveszett minden. Fiú elvesztette apját, apa is a fiát. Ha a remény pislákolt is bennem, most összetört. Az zúzta ripityára, akitől az életet kaptam. Mit sem ért párom tökéletes kiejtése, kedves modora, nem nő, így éppen elég volt, hogy a néma szemek figyelemre se méltassák. Kedvesem nem adta fel. Anyut hamar el is bűvölte, mert akarta. Ő tényleg szerette volna a helyzetet megszeretni, ez látszott rajta. Apu viszont nem. Ő néma maradt. Csak szája rándult meg néha és éreztem, hogy szeretne megszólalni, de végül nem tette. Anyu mondta, hogy többet ne várjak tőle. Rossz vagyok, amiért mégis szerettem volna hinni benne, hogy elfogad így? Akit szeretünk nem úgy tesszük, nem azért, amilyen? Ilyenkor a szeretlek szó nem számít? Csak azért nem mert egy férfi oldalán találtam meg a boldogságot? Egy szót se szólt, míg ketten nem maradtunk. Koharu játszani szaladt, Reece a mosdóba. Csak nézett rám, tekintete lángolt, de én dacoltam vele, mert nem voltam már gyerek és ekkor megszólalt: nem hiszem, hogy ez jó Koharunak. Ismét összetört, a szívembe taposott, lelkem csonka húrjain ugrált ismét. Nagyot nyeltem. Legyűrtem minden indulatomat és csak annyit feleltem: pont tudom mi a jó a lányomnak. Nem szóltam többet, de ő nem is várta. Újabb szeget ütöttem be kapcsolatunk koporsójába. Az egyetlen, ami még összetart minket a közös vér, leányom által.

Fáj, annyira, hogy nem egyszer sodródtam a sírás határára. Azt hittem, hogy a könnyeimet magam mögött hagytam akkor, mikor felpofozott. De nem. Torkomat marták egész délután, mert maradtunk. Apu viselkedése ellenére Reece kedves volt, udvarias, mosolygott. Tekintete csillogott, bár sejtettem, hogy a mélybe ott tombol a csalódás, mint nekem. Azonban tartotta magát, amiért hálás voltam. Koharuval figyelmesen bánt, apu arca pedig csak remegett. Ujjait a fotel karfájába véste, úgy nézte unokáját és kedvesemet. Robbanni vágyott, de nem tette és csak a kislányom miatt, tudtam jól.

Apának lenni nagy felelősség. Nem én hordtam ki a kicsikémet, és szültem meg fájdalmasan, de abban a pillanatban, ahogy ölembe vettem, tudtam, hogy az érzéseim iránta örökre megmaradnak. Apu elcsúszott valahol. Talán a neveltetése, az, hogy az ő korában meg szégyen volt olyannak lenni, mint én. Rettenetes érzés, ha csalódunk a szüleinkben. Mindezt azért, mert nem akarunk a normák szerint élni, hanem úgy, ahogy szívünk diktálja. Ő ezt nem érti és nem is akarja, a megfelelés görcsössége erősebb. Nem akar nyitni, nem akar változást, ami viszont belém vájt mély sebet. Az érzés, hogy nem olyan vagyok, mint szerette volna nyomasztó, de ha a kedvesemre nézek érzem, hogy másképp működni nem tudok. Nekem ő a szerelem, a megértés, az ember, akivel tudok összhangban működni. Ez túl mutat a szexualitáson. Ez mélyebb, szeretettel átitatott csoda. Egyetlen mosolya gyógyír a lelkemnek, hangja nyugtató, békességet hozó. Humora eloszlatja a kételyt, egyetlen csókja érzékelteti velem, hogy lüktetek. Élni tudok velük, értük és ez csodás érzés, még ha a melyben örökké marcangol a szégyent hozás borzalmas szörnyetege.
Sóhajtva szorítottam remegő ujjaimat a bögrémre, ami melengetett kicsit, de szívemnek az enyhülést nem tudta elhozni. Kavargott bennem az aznapi esemény, a mélységes megvetés, a nem megértés, a csalódás. Szívem elfacsarodott újra. Azt hittem túl vagyok már ezen, de tévedtem. Rá kellett jönnöm, hogy az évek alatt csak elnyomtam a keserűséget. Valójában túllépni mind a mai napig képtelen voltam rajta. Van esély rá, hogy valaha sikerül? Van esély rá, hogy nem megvetéssel lép a túlvilágra édesapám? Itt hagyva engem a fájdalommal, a fiúi szégyennel, mert ezt tettem vele? Szeretném elfelejteni, de nem tudom. Ha lehetne kitépném magamból, hogy ne árnyékolja be a mindennapjaimat. Talán, a mostani keserű állapotomban soha többet nem látogatnám meg, de van egy lányom. Egy édes angyalka, aki imádja őt és viszont. Neki megadott mindent és ezt nem vehetem el a kicsikémtől. Egyben reménykedhetek csupán, hogy mint eddig tette, lányomat nem keveri bele a kettőnk között dúló, néma háborúba. Játszom a némát, játszom a minden jól van színdarabot, csak ő ne érezze a feszültséget, ami közénk ékelődött, mikor még lányom halvány gondolat sem volt.

Halk nyikorgás kelt a lakásomban. Eddig fel sem tűnt, hogy az ajtóm ezt teszi, de nem is igazán ültem éjjel a konyhában már nagyon régen. Nem kellett világosnak lenni, hogy felismerjem kinek a lábdobogását hallom. Felnéztem, ahogy kedvesem a konyhába ért. Azt hittem, álmosan tekint le rám, de tévedtem, kéksége teljesen éberen figyelt. Egész nap kedvesen mosolygott, igyekezett megfelelni, de most láttam igazán, hogy a csalódottság benne is tanyát vert. Szemének fénye kicsit megfakult, éreztem, hogy ő is őrlődik belül.
– Vártam, hogy vissza gyere – dőlt neki a falnak. Szája picit megremegett, arcán fájdalom suhant át, de most is igyekezett uralkodni magán.
– Akartam, de végül nem tudtam – vallottam be motyogva, visszahajolva a bögrémre. Felemeltem. Kezem remegett, de belekortyoltam. A zöld teától reméltem az enyhülést kínomra. – Csak a tegnapi nap járt a fejemben. Az, hogy minek tettelek ki téged – fakadtam ki, homlokomat a csésze szélének támasztva. – Arra, hogy tudtam mit fog apa reagálni, de a valóság mégis szörnyűbb volt. Nem kellene, de mégis fáj! – fakadtam ki. Tenyeremet a szívem fölé csúsztattam, belemartam bőrömbe, de a kín nem akart enyhülni. – Reménykedtem. Én hülye, ennyi év után is bíztam benne, hogy megérti az érzéseimet. Megérti, hogy én így vagyok én, de tévedtem. Soha nem fogja nekem megbocsátani az érzéseimet, vágyaimat irántad. – Torkom elszorult. Annyira lüktetett, hogy úgy éreztem pillanatokon belül elszakad, ami még tartott engem az elmúlt órákban. Megfeszült a húr, szinte hallottam sikongatását, hogy már csak pillanatok vannak hátra az indulatok elszabadulásáig. Szaporán lélegeztem. Nem akartam kétségbeesni. Nem akartam esetleg elsiratni a helyzetet. Ekkor viszont lélegzetem bennszakadt. Megéreztem hátamon a jól ismert kezet, ami azzal biztatott, hogy itt van velem és hinni akartam neki. Mélyeket lélegeztem, miközben ő szavak nélkül simogatott. Éreztem a melegséget, a szerelmet, ami mindig bennem lüktetett. Ő volt az, aki újra életre hívott, aki megmutatta, hogy vannak még érzéseim. Őt választottam páromul. Vele akarok élni, bármilyen nehéz is lesz számunkra a holnap.

– Tudom, édesem – suttogta, miközben szék csikordult halkan. Leült mellém, tenyerét továbbra is hátamon nyugtatta, de éreztem leheletét. Nagyon közel volt hozzám, ami segített visszatérni borús gondolataimból. – Nekem nincs mesém erről, mert édesapámat ismerve tudod, hogy fura lenne, ha neki lett volna ellenvetése. Talán kicsit haragudott rám, mert görcsösen ragaszkodtam hozzád, de a kritikus pillanatokban akkor is szeretettel ölelt át. Ha valamiért elveszíteném, azt hiszem megszakadnék belül kicsit. – Felé fordítottam a fejemet. Szája remegett, tekintetében a könnyek járták táncukat, bár ki nem cseppentek. Éreztem, mikor náluk voltam, hogy Karlnak ő a mindene, ahogy nekem a kislányom. Ahogy egymásra néztek, egymással beszélgettek, vágytam arra, hogy velem is így legyen.

– Apa mindig büszke és egyenes ember volt. A diákjai egyszerre tisztelték és rettegtek tőle. Erőszak nélkül volt képes elérni ezt. Erre a fiában kellett csalódnia. Emlékszem a pillanatra, mikor izgulva elmondtam az igazat nekik. Hazudtam addigra eleget, hogy hová járok el a szabadidőmben. Akartam, hogy tudják, de amit akkor láttam, összetört bennem valamit. A fény, amivel rám nézett mindig, hirtelen kialudt. Ahogy elhagyta a számat az, hogy egy fiúval vagyok együtt, szinte éreztem, hogy megszűnök számára létezni. Csak valaki maradtam, aki kötelesség csupán. Aki a nevét viseli, így fel kell nevelnie. – Nagyot nyeltem, ahogy az a délután eszembe jutott. Sírtam utána, annyira, mint korábban még soha. Nem bántott, nem is szólt, elég volt, hogy éreztem, megvet azért, mert így érzek. – Aztán jött Nanami, de nem enyhítette meg. Tudta, mert nem tájékozatlan, hogy mindezek ellenére bennem marad az érzés, a vágy egy férfi iránt. Mikor már éreztem, hogy barátnőm átesett a ló túl oldalára, akkor erőltetni kezdte burkoltan a házasságot. Én azonban szakítottam. Koharu érkezése borzasztó nagy port kavart. Ritkán kiabált, de akkor úgy, hogy azt hittem, megüt még egyszer. Azt ordította, hogy elveszem Nanamit és tisztességesen felnevelem a gyereket, rendes férfi módjára. Nem tettem. Újra és újra csalódott bennem – csuklott el a hangom, de folytattam. Elszabadult folyóként tört fel belőlem több, mint egy évtized keserűsége, bánat, csalódottság a saját édesapámban. El akartam mondani, életemben először szerettem volna, ha a párom ismeri fájdalmamat. Azt, hogy mi is zajlik bennem pontosan. Vele akartam élni, így vágytam arra, hogy erről is tudjon. Értse, ami történt nem ellene volt. A hibás csak én vagyok, csak az, aki más, mint az elképzelt gyermek, akiről édesapja ábrándozott.

– Nem mondom, hogy nem esett rosszul – csúszott hozzám közelebb. Átölelt. Arca az enyémhez simult. – Tudtam, hogy mire megyek oda. Nem meséltél róluk, csak ha muszáj volt. Anyukádról tudtam, hogy az elfogadás útján jár. Éreztem rajta, hogy tényleg akarja, történt is bármi veletek kamasz éveid alatt. Tisztában voltam apukád merevségével. Azzal, hogy nem fogja elfogadni a helyzetet és csak azért hallgat, hogy Koharu ne sérüljön. Bármilyen is, tisztelem őt, mert te vagy és őáltala most az én életem része. Imádom a lányodat, szeretnék az élete része lenni teljesen, ezért hálás vagyok apukádnak, amiért őt nem bántja. A szívem szakadna meg, ha el kellene őt veszítenie. – Szavai a szívemig hatoltak, melegséggel töltöttek el. Ez volt az egyetlen dolog, amit igazán tisztelni bírtam már én is benne. – Ami viszont bánt és itt is érzem – fogta meg a kezemet és szívére simította. –, hogy te sajogsz itt miatta. Tudtam, hogy fájni fog, mert érzelmes ember vagy, még ha kívülre ritkábban is mutatod. Tisztában voltam vele, hogy kicsit összetörsz a nap végére. Vártam, hogy beszélj. Vártam, hogy elmond, beavass szíved ezen rejtekébe is, mert ez is te vagy. Így vagy te Hosokaya Ayato – fejezte be csendesen. Felemeltem a fejemet. Kicsit felegyenesedtem, hogy ő nézhessem. Tekintete szerelemtől vibrált, ujjai lágyan cirógatták kézfejemet. Éreztem az enyhülést, azt, hogy ő mellettem van bármi is történjen. Vágyat éreztem arra, hogy csókoljam, így közelebb hajoltam, hogy számmal mondjak köszönetet neki azért, amiért van. Forró ajkaihoz éppen csak hozzá értem, annyira lágyan, mint napsugarak játszanak a virágok fejével a réten. Cirógattam, némán szívtam be illatát, halk sóhaját, mielőtt teljesen szájára simultam volna. Csókunk kedves volt, becézgető, nem kapkodtunk, hisz nem annak volt itt az ideje. A mostban a szeretet diktál, az, hogy kitartunk egymás mellett, történjen is bármi. Éreztem a varázst, azt a félét, ami elüldözi belőlem a rosszat. A lüktetés még bennem volt, a seb vérzett, de minden dobbanással egyre csak enyhült. Ahogy a jelenbe visszacsöppentem, a múltam annál messzebb került tőlem. Fájni fog, míg csak élek, de ha vele lépdelhetek a másnapba, talán könnyebben fogom tudni elengedni, ami már rég elveszett.
– Feküdjünk le – döntötte a homlokát az enyémnek. – A karjaim között akarlak tudni, hallani minden apróságot, ami csak bánt belül – suttogta szeretettől átitatott hanggal, ami a szívemig hatolt.

– Menjünk – bólintottam, miközben felálltam. Kedvesemet kézen fogva sétáltam vissza a szobánkba. Először ő feküdt le, majd kitárta felém karját, én pedig szinte repültem hozzá. Biztonságra vágytam, szeretetre. Arra, hogy megértse a ki nem mondott szavaimat is. Mellkasára hajtottam fejemet, hallgatva szívdobogását, miközben halkan mesélni kezdtem arról, ami egykoron az életem volt.

***

– Apa! – riadtam fel kislányom sikkantására, majd hideg kezére a karomon. Majdnem felvisítottam, de türtőztettem magam. A szememet nem bírtam kinyitni, mert nagyon fáradt voltam, de nem is kellett, mert a legfontosabb dolog az életemben már hozzám bújva fetrengett. – Ébren vagy?
– Édesem, most már biztosan – hallottam meg kedvesem nevetését kicsit távolabbról. – Azt mondtam, hogy finoman felébresztjük és nem ráugrunk.
– Mellé ugrottam – méltatlankodott lányom, én pedig csak mosolyogtam. Nem tudom kedvesem ereiben mi folyik, de ő még az én korán kelésemet is képes felülmúlni.
– Hideg kézzel – világított rá Reece.
– Mosdóban voltam, azután meg kezet kell mosni – darálta le azt, amit tanítottam.
– És te úgy gondoltad, hogy apán melegíted fel a kezed – süllyedt le mellettem a matrac. – Végül is – tette hozzá hümmögve, majd hűvös ujjai végigsiklottak karomon. – Lehet, igazad van.

– Túl frissek vagytok – nyögtem, azzal fejemre húztam a takarómat, mire nevetve mind a kettőjük bekúszott a takaróm alá és két oldalról megpuszilták az arcomat. Nem bírtam nem elmosolyodni ezen. Letoltam a fejemről a szövetet és mosolyogva néztem le a vállaimon fekvő szerelmeimre. Ragyogtak. Mind a ketten szeretettel néztek fel rám. Mit számít egy érzés, ami már rég eldöntetett, ha cserébe két ennyire szép szeretetet kaptam? Az egyik az apának szól, a másik a férfinak, de közös bennük, hogy értem lángolnak.

– Csináltunk reggelit – lelkendezett kislányom. – Én törhettem fel a tojás és Reece azt mondta, hogy ma elrabol minket.
– Tényleg? – néztem a nevezettre felvont szemöldökkel, aki mosolyogva bólintott.
– Terápiás jelleggel – simította kezét karomra a paplan alatt, majd ujjait az enyéimbe fűzte. –, de csak akkor, ha valaki gyapjúharisnyát húz – nézett lányomra.
– Kettőt is – kiáltott fel lányom boldogan.
– Hová megyünk? – érdeklődtem.
– Titok – vágta rá azonnal édesem és ahogy ránéztem tudtam, hogy úgysem mondja el, de bíztam benne. Tudtam, hogy olyan helyet választott, ahol jól fogjuk magunkat érezni és talán véglegesen tova engedhetem a fájdalmamat.

Azonban elindulni gyerekkel nem is olyan könnyű. Emlékszem a pillanatra, mikor megindult a kislányom beszéde. Először kereste a szavakat, azt, hogy mit szeretne mondani, de gyorsan rájuk talált és azóta képtelen volt csendben maradni. A legőszintébb ember, akivel valaha is találkoztam, ami miatt nem is egyszer kerültem bizarr helyzetbe. Most sem volt ez másképp. Egy dumagéppel reggelizni nem egy egyszerű dolog. Állandóan beszél, több szó jön ki egy perc alatt a száján, mint egy óra alatt étel be. Azonban nem bántam. Szerettem őt hallgatni, mert így tette tökéletessé a napkezdésemet. Páromra néztem, aki csillogó szemmel tekintett vissza rám. Nem bánta a helyzetet, amitől a szívem még szerelmesebben vert. Szeretni és szeretve lenni, úgy elfogadni a másikat, ahogy van, felbecsülhetetlen érték. És én megkaptam a legszebb csillagot, a lágy fuvallatot, a lassan csörgedező, hűs patakot, azt, aki újra színesre festette életemet.
Autóval mentünk, hiába hömpölygött az ég felettünk szürkén. Éreztem a hó illatát, azt, hogy a Nap már aznap nem fog előbújni. Azonban Reece-ben megbíztam, így átadtam a vezetést neki és ő odafigyelve vezetett bele a szürke délelőttbe. Csak mentünk és mentünk. A fák csupaszon fogtak körbe minket az út mentén. Sötétebb lett, zordabbnak nézett ki minden, de tudtam, hogy a legfontosabbak mégis velem vannak. Meglepődtem, mikor megálltunk, mert kölyök koromban jártam utoljára ezen a helyen. A hatalmas kapu mögött egy csendes, csodás világ húzódott, most talán kicsit téliesebb hangulatban, mint emlékeztem rá réges régről.

– Ez mi? – kérdezte lányom kezeinket fogva, mikor már a kapu felé sétáltunk.
– Ez egy arborétum – felelte Reece. Lányom kérdőn nézett rá. – Ez egy olyan hely, ahol rengeteg fa és cserje található. Veszélyeztetett fajok, betelepített fajták. Egy hatalmas kert lényegében – magyarázta. – Most kicsit hideg van, kevesebben vannak, a fák is csupaszok, de mégis csodálatos. Ilyenkor csak kevés beltéri része üzemel, de kárpótol majd minket, ami a kapu mögött fogad – mutatott a vasrácsra, ami egy ösvényre nyílt. Az ajtó mellett egy piciny ház állt, ahogy odaértünk egy idősebb férfi illedelmesen köszöntött minket. Egy táblára mutatott, hogy olvassuk el és cselekedjünk aszerint.

– Hangosan – kérte kislányom, mire Reece felkapta és halkan felolvasta neki, mi van rajta.
– Miért szemetelnének ilyen szép helyen emberek? – fakadt ki hangosan.
– Tudod, van sok olyan ember, akit nem tanítottak meg alapvető dolgokra a szülei – mesélte csendesen, miközben elindultunk be az ösvényen.
– Miért? – kezdett bele a kérdezősködésbe.
– Elfelejtették, nem akarták – sóhajtotta száj húzogatva párom. – Pedig fontos, hogy a szemét csak oda kerüljön, ahová való, hogy te is és majd a te gyerekeid is lássák ezt a csodát – mutatott elénk, mire lélegzetem elakadt. Egy domb tetején álltunk, ahonnan egy lépcsősor vezetett le egy völgybe, amit szürkés ködfoszlányok fedtek el itt-ott. A távolban elterült egy tó a fák óvó ölelésében. A levegő friss volt, a hangok eltompultak. Csak a fák recsegése, egy két állat neszezése törte meg a némaságot.

– Sétálunk? – ugrott le Reece öléből a kislányom, mire kedvesem bólintott.
– Maradj mindig az ösvényen – kérte Reece, mielőtt Koharu elindult a korlátba kapaszkodva le a völgybe. Párom felém nyújtotta kezét, amit elfogadtam és hevesen dobogó szívvel lépdeltem le én is a fokokon. Lányom beszélt, kérdezgetett, de hangja most nem volt sem éles, sem fülbántó. Alkalmazkodott a csodához, amibe belesétáltunk.

Az ösvény kicsit szürkésen terült el előttünk, az egymás mellett álló fák kevesebb fényt engedtek át. Emlékeztem arra, hogy milyen ez a hely nyáron, amikor a falevelekkel a szellő játszik. Zizegnek a levelek, csiripelnek a madarak, azonban a mostban mégis szebbnek hatott. Hiába volt nulla fok körül a hőmérséklet, lélegeztünk ki apró felhőfoszlányokat. Az, hogy ők velem vannak, csodálatossá tették a helyet. Egy olyan világba sétáltam bele, ami alapvetően zord és élettelen, de ők mégis élővé tették. A lelkem is megfagyott valaha, mikor le kellett mondanom sok dologról, de ők ketten felmelegítették és életre hívták újra. Közelebb húzódtam páromhoz, mert érezni vágytam melegét. Azt, hogy valóságos.

– Köszönöm – suttogtam. Ő rám nézett, majd megállt egy pillanatra, hogy puszit leheljen homlokomra. Ajkai hidegek voltak, de én forrongani kezdtem belül.
– Szeretlek titeket – válaszolta, miközben elindultunk újra. Hozzám beszélt, de lányomat figyelte, aki hol leguggolt, hogy szemügyre vegyen valamit, hol felnézett a magas fára. – Szeretném, ha boldogok lennétek.
– Mióta te az életünkben vagy, azok vagyunk – bújtam hozzá szerelmesen, mire felkuncogott.
– Igen bújós lett, Hosokaya-san – nevette, de azért átölelte derekamat, hogy minél közelebb legyek hozzá. Imádtam, hogy nem titkolja mit érez, hogy akár mindenkinek elmesélné, mi zajlik benne. Talán egy napon erre is sor kerül, mikor már mindenki fogja tudni kivel alkotok egy családot.

Lassan sétáltunk tovább, lányomat követtük, aki vidáman táncolt, magyarázott a fák között. Ragyogott. Mindent látni akart. A boldogság, ami már karácsony óta benne tombolt, egyre csak fokozódott. Hálás voltam páromnak, hogy megadta neki azt, amire már én képtelen voltam. Küzdöttem, de egyre csak mélyebbre taszítottam. Hálás vagyok, amiért ő az életünk része lett, amiért segít megjavítani azt, ami egyedül nem megy. Az ember társas lény, párra vágyik, akire támaszkodhat akkor is, ha esik az eső. Csodát adott nekünk, reményt, nekem lehetőséget, hogy lányomnak boldog élete legyen. Jött, látott és boldogságot csempészett egyhangú életünkbe. Fáj a múlt és fáj az elutasítás, de vele könnyebbnek néz ki újra eltemetni magamban, mert feldolgozni soha nem fogom tudni a kialakult helyzetet. Lányom csengő kacagása azonban biztossá tett, hogy annak idején nem hoztam rossz döntést. Más szenvedte el a szégyent, hogy nem az elvárt módon cselekedtem, de ahogy a tündérkémet néztem, minden más nem számított. Ő volt a fontos, nem egy felnőtt sértettsége. Nem az, hogy belül nekem valami megszakadt.

– Kacsák! – sikkantott fel lányom, ahogy kiértünk a tóhoz, amit a domb tetejéről láttunk. Ahogy az állatok megláttak minket, közelebb araszoltak a parthoz. Reece elengedett, de csak azért, hogy kacsa eledelt vehessen a madaraknak. Lányom boldogan szórta bele a vízbe és nézte, ahogy az éhes állatok minden morzsát megesznek. Nevetett ezen, majd újra szórt. Reece mellé guggolt és lefogta kezét, hogy ne ennyire hevesen, mert megijednek.
Orromhoz valami hűvös ért. Felnéztem a szürke égre, amiből szállingózni kezdett alá a hó. Egyre szaporábban hullott. Kinyújtottam tenyeremet, amibe beleesett. Elolvadt azonnal, de újabb és újabb követte. Remény és elhalás, az örök körforgás. Most nehéz. Most reszketek, de mindig újra lehet kezdeni. Lányomra és páromra néztem, akik nevetve kacsát etettek az egyre sűrűbb hóesésben. Nekem ők a remény. Ők a holnap. Azok, akik fontosak, akikért élek. Ami megtörtént, az megtörtént. Változtatni már nem lehet rajta.

Arcomra hullott egy hópehely, amelynek a halálát kicsorduló könnyem okozta...

-----------------------------------------------------------------Sziasztok! Sokat agyaltam ezen a részen, hogy bemutassam-e, ami történt, vagy csak utaljak rá. Szerintem mindenki tudta mi lesz a reakció, ezért nem írtam le konkrétan az eseményeket, csak a fájó érzést.